Never ending story

Tóth Emese

25 éves a szegedi Metanoia Artopédia társulata. Elképesztően imádom a tényt, hogy én az olyan dolgokkal, mint a THEALTER vagy a Metanoia szinte egyidős vagyok, mindig is tudtam, hogy a tutiba kell születnem a rendszerváltás után pár nappal, nem siettem, először változzon csak meg az a rendszer.

A Metanoia iránt elfogult vagyok, ha ez az előző róluk szóló blogbejegyzésemből netán ne lett volna egyértelmű (de az volt – a szerk. megj). Az előadásaikat csak 2010-től követem aktívan, tehát elmondhatatlanul keveset éltem még meg belőle, pedig. Pedig tegnap aztán hallhattam sztorikat tőlük, róluk szakajtóval. A Bálint Sándor Művelődési házban kezdtek 1990-ben, később a Róna utcában folytatták Perovics Zoltán (Peró) albérletében, felléptek a Régi Zsinagógában is, és Halász Péter, akinek korántsem véletlenül a neve már nagyon sokszor felmerült ezen a fesztiválon, ha elájulva nem is volt, de megérezte a Metanoia különlegességét. (Tényleg, milyen meghatározó nézői reakciói voltak Halász Péternek? A válaszokat, tapasztalatokat kérem a postacímemre, nem nem e-mail, még a régi idők gyermeke vagyok.)

A kerekasztal-beszélgetés résztvevőit, akik zömében ex-játszók voltak, felemelő érzés volt együtt látni. Próbáltam őket artopéd-színész stílusban elképzelni, de nem ment: a fotókiállítás némileg segített benne, de hát megint oda lyukadok ki, ahová mindig, ha lemaradok valamiről: ezt látni, megélni kellett volna. Irigy voltam, hogy az ott ülők részesei lehettek a társulat életének, és egyben hálás voltam, hogy ezt próbálták hűen visszaadni. Jobb volt ez, mint egy gimis osztálytalálkozó, a Metanoiásokat sokkal több köti össze a közoktatás „csodálatos” négy événél. Végtelennek érzem az ő sztorijukat és ameddig csak lesznek, én a nézőjük leszek.

(25 éves a Metanoia Artopédia)

Fotó: Török Erika