Blogger-reflexió

Kovács Bea

Szerdán, workshopunk negyedik napján eljutottunk arra a pontra, amikor nem új dolgokkal foglalkozunk, hanem fejlesztjük az eddigieket. Képességnek még nem nevezném, inkább kísérletnek. Az egymásra figyelés, a közös mozgás, az utánzás kísérlete.

V alakba rendeződve, mint a madarak, a kisebb csoportok tagjai az önkéntes vezetőket utánozzák, vagy legalábbis próbálják utánozni. Petya zenéket választ, amik megihletik a spontánul kialakuló, véletlenszerű koreográfiát. Egy-egy hosszabb jelenet után a résztvevők körbeülnek, és Petya kedvesen elmagyarázza, hogy mivel volt hiba és mire kell a következőkben figyelni. Mindenki maximálisan figyel és minden tőle telhetőt belead a csapatjátékban.

Mindig tudom csodálni azokat az embereket, akik egy-egy hasonló játék vagy gyakorlat közben, bármilyen egyszerű legyen az, teljesen jelen tudnak lenni és úgy tudnak létezni benne, mintha semmi más nem lenne azon kívül a világon. Olyan koncentrációs képességről tanúskodik ez, amit tanulni és fejleszteni lehet, de valamilyen szinten veleszületett dolog, azt hiszem. Gyakran veszem magamon azt észre, hogy ha nem látom egyből egy-egy gyakorlat fontosságát, hamar elkalandozom, nem figyelek eléggé, és ettől csökken a teljesítőképességem.

Nekem kell az, hogy történjen valami. De ahhoz, amíg az a valami, mondjuk egy igazi, maradanó színházi esemény megtörténik, hosszú, aprólékos munkára van szükség, ahol a türelmetlenség végképp romboló hatású. A workshopon tehát én is tanulok, magamról is. Saját határaimmal találkozom, megpróbálom átlépni azokat, vagy szembesülök azzal, hogy bizonyos dolgokat nem tudok megváltoztatni.

Alkati kérdés. Többek között ezért nem éreztem az, hogy színész szeretnék lenni. Szerencsére a színházban mindenki tud találni egy olyan apró, személyes pontot, amiben kiteljesedhet. Mindannyian másak vagyunk. És ez a legjobb az egészben.

(Tea for Two workshop Benkó Bencével és Fábián Péterrel, 4. nap)

Fotó: Török Erika