A Zentai Színtársulat Gyerekek címû elôadása Pilinszky János Gyerekek és katonák címû darabja alapján a Régi Zsinagógában.

Egy kislány ül a hintán, mindenki felett, meztelen talpát kacagva lógázza, s lenéz az alatta hömpölygô mocsokra, durvaságra, szenvedélyre.
Gyermekként ülünk mindannyian ezen a hintán, s ha ez eszünkbe jut, hogy gyermekszemmel látunk, egykori énünk rácsodálkozik a világra. Outsider-ek a hintán. Elképzeled? Hintánk lánca az éjszakai égbe nyúlik, több ezren egymás mellett lengünk a nagy égbolton. Több százezren. Nem érjük el egymást, magányosak vagyunk, mint ahogyan magányosak vagyunk a színházban, szemben a színpaddal, szemben a gyerekekkel, akik felnôtteknek játszanak.

A Thealter tizenharmadik fesztiválján Urbán András második munkáját látta a közönség. Pilinszkyt még olvasni is nehéz, nemhogy rendezni. Gyerekekkel rendezni pedig – bátorság kérdése. De mint az bebizonyosodott, a lehetetlent nem lehetetlen megkísérteni.
A zentaiak darabja nálam dobogó-gyanús. (Vélhetôleg elfogult vagyok, de nem jobban, mint mások.) Lássuk hát a hátrányokat is:

A szöveg többször volt érthetetlen, (kórusok) vagy csak sejthetô, kicsit kalandozni engedve a színpadtól azokat, akik nem ismerték a felhasznált írásokat (Pilinszky mellett Shakespeare, Kierkegaard, Heiner Müller, Szentírás és…) Az átkötések néhol még darabosak, s a mozgás, a dinamika, meg a lendület-ritmus sincs készen még.

Végül egy nem színházi, nem nézôi, nem kritikusi, hanem emberi (vagy inkább anyai) szempontból figyeltem és idônként megsajnáltam ezeket a gyerekeket (a társulat tagjai gimnazisták), hogy ilyen korán szembesülnek a valósággal. Az élettel, a születéssel, a halállal, a szeretéssel. A kegyetlenséggel, a mocskossággal, a kísértéssel, a durvasággal, a beavatással és a beavattatással, istentelen vagy túl istenes világgal.
A színpad négy oldalán ültünk mi, mint üveg alatt a lepketábor. Nem mi ragyogtunk, hanem ôk, ott a színpadon, ezek a zentai gyerekek.

Az is eszembe jutott, hogy élôk vagyunk vajon, vagy halottak, az is eszembe jutott, hogy én nem unatkozom ugyan, de idônként félek, ezért most inkább visszakérem a köpenyemet.
Arcul ütve érzem magam. A nyersesség megbénít. Elôadás után a Zsina kapujában, aztán arrébb öt méterrel, majd a másik oldalon is. Nézegetem az embereket, de nem akarok semmit.
 Most már tudom, mit akarnék. Odamenni ahhoz a lányhoz, aki tizennyolc éves korában Pilinszkyt akart rendezni. És azt mondani neki, próbálja meg. Ne várjon egy másik felnôttéletre.