Létezik egy unalmas, agyonbeszélt titok a Cselédekkel kapcsolatban, mégpedig az, hogy Genet valójában férfiaknak írta volna ezt a darabját. Én eddig azt gondoltam ezügyben, hogy három ilyen jó női szerep csattanós ellenbizonyíték. Nagy anyag ez nagy színésznőknek. Tegnap este a Régi Hungáriában a Legal Art Centre mindent összezavart egy egészen egyszerű, minden titokzatosságot nélkülöző kis igazsággal: hogy semmi nem múlik ezen. Nem ezen múlik. Itt speciel a két férficselédet egy női madame egészítette ki; három kiváló, szép színész. És magukhoz idomították a darabot – átvilágították, mint a közönséggel szembefordított éles fénycsóva. Minden a helyére került, minden tiszta lett és bonyolult.

A félhomály az ő terepük. Egy kopasz fejen megvillanó fény, egy könyökben behajlított kar, amit középen kettévág az árnyék. Két alak szereti és tépi egymást. A Cselédek könnyű préda, sokat játsszák, többnyire túlnyafogják, elszépelgik vagy túlvadulják. Elvégre hatalmi játékokról és önkínzásról szól. Tegnap este értettem meg, hogy még mi mindenről. A férfiban lakó nőről, és a nőben lakó férfiról. A mindkét nembeliekben lakó állatról. Erőszakról is, igaz, de magányról is, kiszolgáltatottságról, a vágyról, ami kínoz, hisz az ember egyedül van vele.

Az előadás bolgár nyelven folyt: és ez sokat segített a megértésében – a két férfi változó viszonyai, játékai kinyíltak és izgalmassá váltak tőle, de pont anynyira, amennyire Claire és Solange számára lehetnek titokzatosak.

És épp, amikor már egyértelműnek tűnt, hogy a két férfi (aki szőke és lila parókáját levetve már nem próbált nőt játszani, legfeljebb néha nőt játszó férfit játszottak, de azt is csak úgy könnyedén, játékosan) együttese olyan intenzív és sűrű, hogy ide harmadik színész nem jöhet be, hogy a Madame megjelenése felesleges volna, és lehűtené a felforrósodott hangulatot, épp abban a pillanatban bevonult a harmadik. Az előadás először – hibátlan ritmusban – létrehozott egy helyzetet, ahova már nem lehet bejönni, és aztán magára engedte az addigi helyzet cáfolatát.

A nő tényleg átrendezte a viszonyokat: az előadás átmenetileg szóló-produkcióvá vált, a vacsorázó, magányos, túlfűtött asszony ijesztő börleszkjévé, de persze, hogy lehetne szóló, amit egy ilyen páros jelenet előzött meg, főleg, ha e páros tagjai jelen vannak, de nagyon; csak úgy álldogálnak, és félhomályos, hosszú sötét árnyékot vetnek.

A Madame persze elindul monseiur-je után, ahogy szokott, de most visszajött: a cselédek, távozása után ugyan egymáshoz már alig közeledtek, de egyikük a másik számára odaálmodja a harmadikat. Történetesen az egyik férfi egy nőt a másik férfinak.

A színpadot kamerák veszik körül. A négy kamera képei néha egymásra kopírozódnak az egyetlen kivetítőn. Arc az arcra, test a testre. A színpadon háttal állók, ha egymással szembefordított kamerák közé kerülnek, a falon szembenéznek egymással. Ha két közeliben vett arc megmozdul, a nyitott szájban megjelenik a csukott száj, a lehunyt szem pedig visszanéz.

Én nem szeretem az ötleteket. A legtöbb előadást csak megzavarják. De itt ez sem volt baj. A rendezőnek mintha volna egy olyan görcse, hogy mindig ki kell találni valamit, hogy mindig történni kell valaminek – pedig elég, ha az történik, hogy három kiváló színész egy színpadra kerül –, de hát ez talán csak ízlés dolga. Meg játékosságé. A felvonultatott szemléltető eszközök valóban szemléltettek: egymásba olvadást mutattak, ami csak önölelés, szembenézést mutattak, ami hátat fordítás, de nem sulykoltak. Volt ebben egy kis cirkuszi bohóckodás is, technikázás, elkápráztatás – de olyan sűrű koncentráció és intenzitás állt mögötte, hogy ez is nemes cirkusszá vált.

A csésze tea azért megérkezett. Az egyik férfiarc egész közel bújt az egyik kamerához, olyan közel, hogy a vásznon már csak a szeme látsszon. Egyetlen hatalmas, mozdulatlan szem, ami nyitva kimerevedett és úgy maradt bámulva, azután is, hogy gazdája már rég felhörpintette a mérgezett teát.