A zenéről beszélni olyan, mint az építészetről balettozni – mondta Frank Zappa, és mondom most én is, amikor lendületből nekifutok a Kiss Erzsiről szóló cikknek, lesz, ami lesz. A Kiss Erzsi Zene azért olyan kedves, azért tud olyan fékezhetetlen erővel hatni mindenkire, azért kúszik a fülünkbe így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de mágikusan, mert él. Él, mint egy nádszál. Él, ahogy a karcsú fekete nő illeg a szavannán. A nő nyomában majmok csipkelődnek, hahotázva mímelik a lépést.

Furcsa – ádámcsutkájuk is van, fel-alá nyargal szintén: mímeli a lépést. A szegény, buta földre márványsugár terül, épp elég, hogy mindent elborítson. Színpompás szinkópák lendítik az ütemkésett hangsúlyt. (Mímelik a lépést.) Tizenegyezer sáska vág horizontot, szürkén menetelve, gyomrukban zakatol a keserédes lápfű. Szent Terézbe belevág az isteni lángnyelv, titkos szőre közt a tetűlány is sóhajt. Fordul a dallam, nincs meg, de mégis, itt van, csak elájult; felkel és csapkod, tekerőzik, húzkod, nézi a képét, táncol. A tülke kinyúlik, megnő, feltép egy légi turistát. Ettől egy isteni gyermek pottyan az égből, épp ránk, míg ideája – egy felhő – elúszik a frászba. Nézem a foltot, jó lesz*, majd ha feltámadt. Egy a hang és a víz, úszhatsz, és Erzsi se bánja.