Látványos és talányos az Artus mozgásszínház előadása, amely nem mozgásszínházi produkció, és csak a magasságos tudja, hogy kinek a portréja. Mert nem a művészé és nem a miénk, nem a Művészé és nem a Befogadóé, az biztos. A száz (!) előadásra tervezett sorozat C/VIII-as darabja formáját tekintve multimediális performansz, üzenete pedig játszótéri talány. Mert komoly képpel és felelőtlenül játszik a veszélyes műfajjal Goda Gábor, a „sinek közé esett” rendező és koreográfus, aki táncszínház, kamarazenei koncert, computeres videoanimáció és akciófestészet együttesét vezényli. A rengeteg ügyes ötlettel felépített szerkezet azonban ingatag, mert „dramaturgiája a véletlen”. A véletlen ugyanis általában nem humánus szervező- és irányító erő: kompetenciája az ereszről állandóan zuhanó cserép biztonságával egyenlő. Kiszámíthatatlanul veszélyes, szeszélyes és a katartikus művészet szabályait semmibe vevő. Ontológia és esztétika rá komolyat nem építhet...
A Portré alapkoncepciója szerint „minden alkalommal egy másik festő van jelen, aki az előadás ideje alatt fest egy üveglapra” egy festményt, ami lehet akár egy portré is. Ez szolid, megvalósítható elképzelés, de egy pillanat alatt fikcióvá válik, amint a következő tétel kimondja, hogy „a festő modellje maga az előadás és minden jelen levő személy”. Modellezni belülről egy műalkotást, miközben az operátor a modell szerves része, nem hozhat reális eredményt. A kartondobozba zárt ember számára a doboz a mindenség, pedig mennyire nem a Világegyetem az. Játék ez, öncsaló – keserű és édes mímelése az Életnek. Ember, ne mérgelődj, ha a kimenetel kétes.
Játszani jó. Játsszunk hát véletlent! Véletlenül elmegyünk az Artus új darabjára, véletlenül kapunk jegyet, véletlenül nevünkön szólítanak, s egy vétlen kamera pár pillanatnyi felvételt készít rólunk, egy vak ráma keretében. Belépünk a profán szentélybe, s véletlenül elromlik a computer, közel két üres órát kell várnunk a játék kezdésére. Elunjuk magunkat, titokban feladjuk, húznánk haza. De azután, véletlenül megjavul, és kezdődik a kaland.
Négy zenész: klarinét, viola da gamba, fagott és hegedű Stollár Xénia remek kompozícióit játssza, és három barokkba öltözött lény: Mándy, Regenhardt és Pintér remek testét mozgatja. Militáns fémállványon ülve, Bíró Ildikó expresszív tájat (lelki tájat?) fest, és a szemközti, militáns fémállványon ülve Langh Róbert kubista computer-portrét programoz, arcunk és nevünk véletlen felhasználásával. A festőnő egy vers törmelékeiből sematikus arcot formáz, majd a részleteket egyenként felmutatja. Ezek a törmelékek határozzák meg, akaratlanul is, a performansz mozgás- és szövegtételeinek sorrendjét, „amit senki sem ismer előre”. Áldott naivitás: „csak az első és az utolsó akció kötött”: a kezdet és vég között minden más ismeretlen. Frappáns hét téma: egy nő – fémpálcákkal kitámasztva, a vámon – a szülök kifosztják gyermeküket, 3 karmester szélben – reménytelenül vezényelnek egymásnak, 3 szépség – iszonyú rútak, arany maszkokban, a magány 3 megfogalmazása – ha előrelátó csecsemő lettél volna!, a szavak – ezek mind ellenségeim betegségemben, és végül, egy elmaradt divatbemutató – mankókkal feltuningolt gólyalábakon. Találomra választott témák, tragikomikus létük beragyogja komisz létünk gyehennáját.
Végül a finálé: 30 névből sűrített vizuális költemény, 30 kockába zanzásított fej, a hitetlen tér/idő installációjába helyezve. Adobe Photoshop, imádkozzál érettünk.