Sokan, akik látták az előadást, azt mondják, hogy ez nem színház – mások pedig, hogy nagyon jó ötletek vannak benne, de nincs gondolati egysége a darabnak. Mit szól mindehhez?
Valóban nem célzott színház: egy alkotás, mindegy, hogy milyen kategória. Elkezdünk csinálni valamit, ami megtalálta a formáját, nem a formát kerestük először. Arról pedig, hogy van-e gondolati egysége vagy nincs, azt mondom, egy előadás vagy beindítja a néző képzeletét és akkor működik, vagy nem és akkor csalódás. Szilánkokra épül az egész, töredékes – hogy egységes lesz-e, vagy sem, a nézőn múlik.

Térjünk át egy részletre: kíváncsi vagyok, miért pofoztatja meg magát?
Visszakérdezek: ön szerint miért?

Kiszolgáltatottságot sugall vele.
Igen, valahogy erről van szó, hogy minden amit csinál az ember, visszaüt, ugyanígy az alkotás is, a tetteink kiszolgáltatottjai vagyunk. Én erre gondoltam, de lehet, hogy más másra gondol, nincs rossz válasz, mindenkinek a saját igazsága az igazság, nem az enyém. Nem az a lényeg, én mit gondolok, hanem az, vajon mit gondol a néző? Ami engem érdekel: hogy az előadás gondolkodtat-e.

Hogyan lett ilyen komplex a játék?
Ez az Artusnál egy tendencia. Igenis, egyszerre van jelen a képzőművészet, a mozdulat, a tánc és a computer, ma már egyre inkább. A világ is komplex, és mi ebben a világban nem kinyilatkoztatni, prédikálni akarunk, hanem keresgélni, kérdezgetni. Mi sem vagyunk biztosak a dolgunkban. Minket sokszor vádolnak azzal, hogy nem törődünk a közönséggel: dehogynem, együtt gondolkodunk velük.