Szegedet egyszerűen nem lehet kihagyni – mondja Geltz Péter, az Andaxínház színésze, s határozottan kijelenti, hogy szereti Szegedet, mert kellemesen pörgős fesztiválok idején, de egyébként is van mit szeretni benne. Nem kell semmire felszállni, elég sétálni ahhoz, hogy az ember mindenhová eljusson. Kicsi, mégis szellős: pont jó.
Az idei Thealterre a január végén bemutatott Vágy szarvait hozták el a fesztiválpublikumnak: a Zsalakovics Anikó rendezte ötven percnyi gesztusjátékban „embermarcipán illata” terjeng. Ez persze ugyanolyan fojtogató is lehet, mint amennyire felemelő, mindenképp elgondolkodtató azonban.
„Hogy elenyészni csak egymással lehet” – van olyan is. Mindezt bizonyítandó készült a darab, mely egy festményből kiindulva építetett a deszkákra. - René Magritte azonos című képe ihlette a darabot, amelybe az alkotók később találták az ide illő szövegeket Csehovtól, Jandltól, és a mi „örök alapanyagunkból”, Beckettől. Alapanyagul Kipphardt Alexander című regénye szolgált. Alexander egy pszichiátriai intézet lakója, az ő emlékképeiből készített leletet az író. A markáns képeket felvonultató előadás a párkapcsolatok determináltságát taglalja. Úgysem értjük egymást, de lesz ez még így se…
Szokatlan a dramaturgia, de ha a néző megtalál egy fonalat – mondja Geltz –, felépítheti a saját variációját. Így válhat közérthetővé a mi színházunk.
Mindehhez pedig Verdi, Puccini, indiai fanfár-muzsika és Laki is társul, megadva a végső lökést az asszociációs fonal elején.
Az Andaxínház a jövőben azonban még pontosabban kívánja megragadni közérzetünket, közérzetüket. Az 1998 című, egyenlőre fejben készülő darabjuk még A vágy szarvainál is pontosabb, naprakészebb hangulatokat hív majd elő, ezúttal saját írások segítségével.