Nem egészen értettem, mit keres a fesztivál programjában egy gyerekelőadás, fel sem merült bennem, hogy a Pinokkió más is lehet. Hát jó, gondoltam, megírom ennek az ürügyén, hogy a nagyszínházak nem nagyon törik magukat a gyerekelőadásokkal, macerás dolog a közönségszervezés. Az alternatív színházak mobilabbak, könnyebben oldják ezt meg. Ha az alternatív művészeknek nem derrogál, itt az alkalom kinevelni a jövő évtized közönségét maguknak.
No, mindezt nem írhatom most meg, mert a Picaro előadása előtt megtudtam, hogy ez nem kifejezetten gyerekelőadás. Hát, ettől könnyen rosszat álmodhatnának a gyerekek, mondja az egyik ismerősöm. A színlap azt ígéri, hogy jelen feldolgozás az életre kelő „bábok” mítoszainak sorába (Homunculus, Gólem, Frankeinstein kreatúrája) illeszti be a történetet, plussz még mindenféle beavatódást emleget. Nagy ötlet, gondolom, és ez se nekem jutott eszembe, aztán néhány jelenet után rájövök, nyugodtan megcsinálhatom ezt majd egyszer, mert a csoport ezúttal abszolút kihagyta a ziccert. Rövid idő alatt privát baromkodás, szimpla mesejáték és fölényeskedő misztikus hókuszpókusz zagyvalékává fajul az ígéretesen induló előadás.
Az elején láthatunk egy gólemesen mozgó, kifejezetten ellenszenves, szemét, kötekedő Pinokkiót. Stubnya Béla a fesztivál tiszteletére a szerep kedvéért tarra vágatta a fejét, mint erről az EX-STASIS képes riportban be is számolt. Ez nem az a szeretnivaló rosszcsont, ez arrogáns, hazudik, élvhajhász. A jelenetek erősen improvizációra épülnek, kisrealizmusba lerángatott mese, csóró bábos pudvás fadarabot kunyerál el az irigy asztalostól. A Róka meg a Macska simlis vagányok az aluljáróból. Aztán fokozatosan elvesztem a fonalat, nem tudom már, hogy ki kicsoda, hova megy, mit akar. Kétségbeesve koncentrálok, lefárasztott a fesztivál. Na de ennyire? Collodi valami lecsúszott íróféle volt, egy újságba írta folytatásokban a Pinokkiót, mert kellett neki a pénz. Ezért aztán szétágazó, nem egészen összefüggő sztori már eredetileg is. És akkor betör a nagybetűs művészet ráadásul, hogy jelmezbeli megkülönböztetés nélkül játszik egy színész több szerepet, aztán a tündér helyett egynémely jelenetbe a szobalánya ugrik be, ha jól vettem ki. Nem tudni már, hogy képzeli, álmodja valaki a jelenetet vagy tényleg történik. A cápa (a cethalak biztos kihaltak az eredeti megírása óta, vagy nem akarták Jónást majmolni) gyomrába be kéne menni valamilyen kapun, de a tündér beteg és aki igazi kisfiú, az hamar meghal, és Dzsepetto meg folyton elalszik a sámlin. Király Attila és Halász G. Péter pedig átesik a ló túlsó oldalára, nem érzékelik már, hogy minden válogatatlan marhaság meg szerepből kiszólás azért még nem poén, hiába nem Vígszínház, itt se megy el minden.
Kár ezért az előadásért. Igazán karcos, felnőtteknek szóló, kiábrándító mesét lehetne csinálni a fabáb történetéből. Rendben van Pelva Gábor gitáros aláfestése, akárcsak a képeskönyvként lapozható díszlet. (Mondjuk, két színész is elköveti azt az iskolás hibát, hogy a kandalló festett lángjainál melengeti a kezét. Ez igen súlyos nyelvtani vétség az előadás színházi nyelvéhez képest.) Csak egyszerűen kicsúszik az anyag Deák Tamás rendező kezéből. Állítása szerint a Tarot kártya dramaturgiája vezette – szerintem félre. Szakajtónyi ötlet és szándék, vezérfonal egy szál se. A jelenet sorszámával fordított arányban áll a kidolgozottság, átgondoltság. Stubnya például fokozatosan megfeledkezik a kezdeti zsebszörnyeteg übükezdeményről és mesejátékos gügyögésbe hanyatlik. Nem sikerül komolyan vehetővé, nagykorúvá tenni az alapanyagot. Azt se értem, hogyan nem vették észre az előadás létrehozói, hogy az egyébként eleven, profánkodó, svádás-dumás stílus sehogy se fér össze a metafizikus-misztikus sziruppal. Nem világos, mire megy ki a játék, a legalapvetőbb dramaturgiai fogások ismeretének hiányában teljesen egyenlőtlen küzdelmet folytatott az adaptáló az alapanyaggal.
Ettől függetlenül számos színpadilag érdekes rész van. Ez abból látszik, hogy a tévedésből elhozott néhány szegedi gyereket leköti az előadás. Elöl ülnek a földön, később már hasalnak, megbabonázva kúsznak egyre közelebb a színészekhez. Elbűvöli őket, hogy harsány, mozgalmas és karnyújtásnyira folyik a játék. Látom, hogy az egyik kicsi már nagyon ráncolja a homlokát, lemaradt valahol az elején. Gyors elhatározással négykézláb visszamászik a hátrébb ülő anyukához, rövid konzultáció után újult erővel visszatér a frontvonalba. Mit mondhatott anyu? Talán azt, hogy tudod kisfiam, ez alternatív, ezt nem szokás érteni?