1995 óta játsszák a Szkénében a Pinokkiót, vajon miért épp most került Szegedre a darab?
Ez a darab szinte bújkált, olyan volt, mintha nem is létezett volna, kevés alkalommal tudtuk játszani.

Azóta sokat változott a darab...
Igen, igen, szinte csak változott. Persze ezeket a változásokat főleg gyakorlati problémák okozták. Páran a szereplők közül már tudták a nyári programjukat, így ugrott be például Stubnya Béla is, akinek nagyon örültem.

Alapvetően miért kezdett foglalkozni Pinokkióval?
Egyszer olvastam, hogy ez a történet már a legrégibb genézistörténetekben is szerepel, például az egyiptomi fáraók sírkamrájában talált tekercseken, ez volt a Homunculus. Többek közt ezért kezdtem gondolkodni a fabábú életrekeltésének történetén. Egy ember alkotta teremtmény, ami fellázad alkotója ellen, mert maga is önálló ember akar lenni, csakhogy ez halandósággal jár. Mindez a Tarot dramaturgiájára épül, a beazonosulás kapuja egyben a halálé. Alaptörténet – tehát fontos.

Annak ellenére, hogy ma ez nem divat, hogyan lett ilyen tiszta, puritán az előadás?
Néztem egyszer egy Artus-darabot, nekem nagyon tetszett, az átlagnézőről azonban kiderült, hogy nem értette, mert állandóan más szálak bogozásával volt elfoglalva. Arra gondoltam, hangozzon el minden információ, amire a nézőnek szüksége van/lehet, nem az a lényeg, mi derül ki, hanem az, min megy keresztül a figura. Amit ebben az előadásban nagyon fontosnak tartok, hogy a minimális kellékhasználat még játékosabbá teszi. Egy szimbólum egy másik színen más szimbólummá válik képzeletünktől függően, anélkül, hogy kivittük, vagy cseréltük volna: ez a legnagyobb játék és szabadság egyszerre.

Nem rosszindulatból vetem fel, de nem gondolja, hogy a színházi „sport” mai viszonyai közt kevésnek tűnhet a produkció?
Tény, hogy nincs benne patron, de ha tennénk bele, vásári durrogtatásnak tűnhetne a darab, erre pedig nem akartam építeni. Attól, hogy ez tulajdonképp mese, még vevővé válhat a néző.