Kevés olyan kínos dolog van, mint amikor az emberről jelenlétében beszélnek, de úgy, mintha ott sem lenne.
Az Utolsó Vonal társulata És, avagy... című előadásában ezt teszi a nézőkkel. A darab szereplői – akik nagyrészt színházi emberek: színészek, színésznők, rendező – hosszas és meddő vitákat folytatnak arról, mi kell a közönségnek. Ez így önmagában nem a nézőkről szól ugyan, hanem a színházról és annak „feladatáról” (amelynek megválaszolása, különösen egy színházi előadás keretein belül meglehetősen unalmas, vagy inkább bosszantó), ám ha az ember nézőként kénytelen végighallgatni ilyen polémiákat, a saját bőrén tapasztalja, mégis mennyire róla van szó. Mennyire könnyű olyan színházat „csinálni”, amely aligha kell neki. Zavarbaejtően unalmas tud lenni az a színház, amely arról szól, milyen legyen a színház).
Az előadás nyilván a nézőben kíván kérdéseket kelteni, például a színházzal kapcsolatban, de ez a replikák terjengőssége, követhetetlensége miatt nem történhet meg. A szereplők arról vitatkoznak, hogy olyan színház kell, amely „a valóság egy kicsiny darabja” (minden szépítés nélkül, sőt kegyetlenül az), egy olyan stilizált színházban, amely a valódi néző számára egy pillanatra sem kelti a valóság illúzióját, amely mindvégig lehetetlenné teszi, hogy belefeledkezzen az előadásba. A rendezőt – meglehetősen unottan – játszó Terhes Sándor az egyik vita során azt mondja, ha a művészek önmagukról nyilatkoznak, az „felesleges intellektuális nyafogás”. Nos ez valóban így van, különösen, ha ez egy színházi előadás témája.
Az előadásnak van néhány üdítő mondata, amelyre az ember felkapja a fejét, a baj az, hogy ezek száma elenyésző. Leginkább akkor volt tapasztalható a nézői reakció, amikor a hosszú (például Lorca-) szövegeket vagy a komolykodó, színházról tett kinyilatkoztatásokat követően egy-egy ironikus vagy a korábbiakat megsemmisítő mondat hangzott el. A darab egyébként is az érdektelenségig túlbeszélt megnyilatkozásokra és az (ezekre mintegy válaszoló) negációjukra épül. Csak ezekből nem sok sül ki. A kerettörténet meglehetősen kevéssé ötletes: színház belülről, miközben odakint forradalom zajlik. Bár valószínűleg nem is a kerettörténettel van a baj, hanem azzal, hogy a darab színhelyén, a színházban történő eseményeknek semmi tétje, s nem csak a darabon belül nincsen (ez nem volna baj, sőt drámai szituációt jelenthetne), hanem az előadás egészét tekintve nincs. Színházi embereket játszó színészek folytatnak alig hihető, szenvtelen álharcokat – „álarcokban”. Nem egyszer az volt az érzésem, hogy az eddig több ízben bizonyított színészek most maguk is unják szövegeiket, tán az is előfordult, hogy nem is tudták, mit mondanak...