Álltam már kastélyban, ahol a két szemközti fal terjedelmes részét beborító tükrök közé szorulva már nem lehet tudni, hol van kint és bent, mi van elöl és hátul. Megálltam egy percre, mielőtt elindultam volna a fasorban, mintha az ajtó előtt várnék, melyen belépve érzékelhetővé válik, ahogyan az idő térré terjed ki, összeszorul és a távolban eltűnik. Néha eszembe jutott, milyen lehet a másik végén állni. Ott, ahol „a párhuzamosok találkoznak”. Látni, ahogy a tér kiszélesedik, és a láthatatlan dolgok óriásivá nőnek.
Fordított perspektíva. Az ember tragédiájában így van „felépítve” a tér. A végtelen pontjában ülünk és nézünk – ha úgy tetszik – visszafelé. Valamire rá, vagy valamiből kifelé. Az egyetlen, ami megtöri, áthúzza ezt a teret, a hátsó díszletfalról legördülő lenvászon, mely egészen a színpad aljáig „tart”. Sárgásbarna színe pergamentekercsre emlékeztet. Írásra, amelyből kiemelkedik a történet. Ádámról, Éváról, Luciferről és így tovább. Mintha az írott szöveg betűi/hangjegyei életre kelnének, a papíron ide-oda sodródva újra és újra rendet teremtve maguk között, hogy aztán újra elsodorják egymást.
A szó, a mozdulat, a fény, a képek zenévé válnak. Nem kevésbé „zeneiek”, mint az előadásban felcsendülő zenék, sőt, ezekkel együtt alkotnak új „zeneművet”. A zenének tehát nem aláfestő, illusztráló funkciója van: olykor elnyomja, helyettesíti, máskor kiegészíti a szót, a mozdulatot, a fényt – a képet.
A nyitány. Valaki álmodik. Először Lucifer. Megálmodja magának a feladatot, azaz Ádám és Éva beavatását „a titokba”. Szép, piros, érett almák gurulnak szerteszét, csak ki kell választani egyet, azt. És az első emberpár bizony kiűzettetik. Lucifer égőt csavar a magasból lelógó lámpába, és álmot álmodik Ádámnak.
Az így most már álmodóvá vált Ádám csak lassanként kerül bele álmába – eleinte kívülről szemléli magát. Maga elé mormolva próbálgatja mondani a Fáraó-Ádám mondatait. Mintha csak visszaemlékezne valamire, amit már egyszer átélt. Éva hasonlóképpen méricskéli az egyiptomi Évát – egymás kezét megfogva fürkészik a másik arcát. Lucifer álmának irányítójaként adja a szereplők szájába azokat a mondatokat, amelyekkel az egyes színeket „rossz” irányba mozdíthatja. Aztán lassanként ő is belekerül, hiába küzd folyamatosan, hogy kiszakítsa magát – Ádámmal együtt éli meg az álmot.
A színek pedig egyre töredékesebbé válnak, felvillanó képek sorozatává, melyeket folyamatosan az az érzés ural, hogy végig kell csinálni. Az űr-jelenetben minden újra lelassul, Ádám és Lucifer a lámpa fényében összefonódva, lassan mozognak, ölelik körül egymást, míg Ádám úgy dönt, hogy kiszáll az egészből: Lucifer segítségével felkapaszkodik a lámpa tetejére, és a fény-nélküliségben himbálódzik élettelenül. A lámpa fölé kerülni egyet jelent az álomból való kiszakadással, csakhogy Ádámnak nincs hova mennie, hiszen, ha Lucifer nem álmodja őt tovább, akkor végképp eltűnik. Még szerencse (legalábbis Ádám szempontjából), hogy van egy másik álmodó, aki Lucifer fölött áll. Így Ádám visszakerül Lucifer álmába, illetve most már újra az ő közös álmukba. Most már tényleg muszáj végigcsinálni: Lucifer a hátán viszi tovább Ádámot az eszkimó-színbe. Itt már újra lekettőzve láthatjuk Ádámot és Évát – az álomból lassan kikerülve megint kívülről szemlélik magukat.
Aztán az utolsó színben érthetővé válik az „ezt már láttam/hallottam”-érzése: Ádámra rákerül a Fáraó körgallérja. Nemsokára megint kezdődni fog minden elölről. Azt már nem tudni, hogy álomként vagy „komolyan”. Most már mindegy is, az egymással szembefordított tükrökben nem találni a letükrözöttet.
Végül Ádám elkeseredetten nekirugaszkodik, hogy eloltsa a lámpát, majd miután sikerült, egyedül lóg a sötétben. Talán fel akar kapaszkodni a lámpa tetejére. Pedig a sötéthez viszonyítva sötét sincsen.