Ma a Móra Ferenc Múzeum előtt leparkolt egy IFA, színpaddal, színes gumiabron-csokkal, létrával és a vezetőfülke tetején zenekarral felszerelve. Tartozott hozzá még egy vásári kikiáltó, aki szép sorjában bemutatta a lasztexegyenruhás színitársulat által játszott szereplőket. Mindez a commedia dell' artéra emlékeztetett, még kanavász is volt, igaz, „Shakespeare után szabadon”. Így minden a Vízkereszthez képest történt. Hogy azért meglegyen a történet. Még akkor is, ha hiányzik egy szereplő. Illetve, pontosan ez a hiány volt az, amelynek megoldása a végső céllá vált. E hiány (az ikertestvér hiánya) az, amely lehetetlenné teszi a „jó véget” – mégha az csupán látszólagos is. Ezért kell meghalnia egyszer csak Minnának, a szegény semmilyen Ferinek. Meg azért, hogy mindenki világosan lássa, értse, hogy milyen kegyetlen egy világ ez, amelyben a herceg és a grófnő mégis-csak az egymáséi lesznek, és amelyben egy iszákos banda az őrültbe kerget egy szeren-csétlen szerelmest. No, és leginkább azért, hogy teljes legyen a hajó-metafora és a moralitás. Az előadás elején a tengeren hánykodó hajó roncsai leánnyá változnak, akit a herceg ítélete után a buja kis társaság vitorlaként húz a magasba. Mindezen az sem segít, hogy legvégül kiderül: „Csak vicc volt az egész!”