André Breton azzal a szokásával kergette őrületbe Párizs pincéreit, hogy nem volt hajlandó meginni sörét, ha nem kapott hozzá gránátalmaszörpöt. Egy rész gránátalmaszörp, négy rész sör, ez volt a receptje. De ez még semmi.
Amikor Maldororhoz címzett kávéház nyílt a belvárosban, felkerekedett a díszes társaság, meglátogatta a vadonatúj műintézményt, és tervszerűen szétverte a berendezést. Az akció során, melyet a szürrealisták mind kiemelkedően sikeresnek tekintettek, Man Raynek letépték az egyik fülét, Breton egy fogát veszítette el.
Egy, a város eleganciája számára szervezett jelmezbálon Bun˜uel Lindbergh bébinek öltözve jelent meg. Az eset még friss volt akkoriban, a lapok naponta cikkeztek a megdöbbentő bűntényről, a véres matrózruhácskában megjelenő fiatalember látványa mindenkit felháborított. Hogy a letartóztatást elkerülje, Bun˜uel azonmód levetette jelmezét: szerencsére komplett apácaruha volt alatta. És így tovább.
A nosztalgia jogos. Volt kor, amikor igazi volt még a botrány, és akadtak emberek, akik az idők őrült szavára, könnyedén, gyorsan, fontolgatás nélkül válaszoltak. Nem nyafogtak, inkább kiáltványokat írtak, amikor pedig arra volt szükség, hogy nyilvános helyen fojtogatni kezdjenek egy rendőrbírót, habozás nélkül megtették.
A csínytevés öröm, ha valóban gátlástalan, és helyénvaló, ha őszinte düh szüli. Klasszikus szerzők nevét használva felforgatni mindazt, amit megszoktunk, amikor jól bevált alternatív pincehelyiségeinket keressük fel, dicséretes, ha előadói unják a színházat, álságosnak találják formáit, tekintélytiszteletét vagy lokális sztárkultuszait. Ma este válasszuk a botrányt, legyünk jóindulatúak: a Mozgó Ház Társulás előadása szürreális csíny volt, nem több, nem kevesebb. Akik tapsoltak, azok hülyék, akik kritikát írnak, azok a leghülyébbek. Nem elemezni kell, hanem együtt röhögni, esetleg értetlenül felháborodni: a társulat kaján vigyorral figyel a függöny mögül, és mindkét reakciót boldog, sátáni kacajjal nyugtázza.
Ha ez provokáció, akkor mindent szabad. Nem köt semmiféle dramaturgia és szabály, a következetlenség a fő követelmény, csak az ötletek, a pillanatnyi, következmények és előzmények nélkül való képek számítanak. Ötletei pedig vannak a Mozgó Háznak, előadása bővelkedik a képi poénokban. Egy baja van csak, néha-néha, amikor az összpontosítás veszít erejéből, visszacsúszik a régimódi színház kifejezőeszközei és formái közé. Ez pedig a legnagyobb veszély, ami a csínytevőre leselkedhet: ha nem tud szabadulni azoktól a követelőző szabályoktól, melyeket a maga radikális módján éppen általlépne. Figyelmes szemlélő észrevehette, hogy a Mozgó Háznál még nem dőlt el, ki lesz erősebb: a sablonok vagy a tagadás. És felmerül néhány további kérdés: hogy tartható egyetlenegy gesztus hoszszú ideig repertoáron? Miért hajolnak meg, miért élvezik a vastapsot? Miért használják azokat a félrecsúszó hangsúlyokat és gesztusokat, melyek jogos gyűlölete a pukkasztásos tagadás felé űzte őket? Lázadni persze sokféleképpen lehet, és legtöbb formája rokonszenves. A Régi Zsinagóga színpadán azonban némi kényszeredettséget éreztem tegnap: fáradt színészek mutatták meg, máskor, máshol mivel okoznának botrányt. De a szívből jövő provokáció, a düh tüze (mely a párizsi pincérek legnagyobb rémületére időről időre lángra lobbantotta Breton sörét) hiányzott belőlük.
Már mindketten öreg emberek voltak, amikor Kassák Lajost békásmegyeri házában felkereste Tristan Tzara. Irodalomról beszélgettek, régi dolgokról. Aztán, túl a kávén, süteményen, Kassák megkérdezte Tzarát, nem hiányzik-e neki a botrány. Szelíden a szemére hányta, hogy megöregedett, kihunyt belőle a régi tűz. Tzara akkor búcsúzás helyett harákolt egy jókorát, és nagyot, keményet köpött Kassákék nappalijának szőnyegére, majd kalapot emelt és távozott.
Lehet ezt lazán, elegánsan, mégis átütő erővel csinálni, ugye.