Volt egyszer egy újságíró, aki eljött hozzánk, és azt mondta, hogy ő végigüli az egész próbafolyamatot, és megnézi, hogyan születik nálunk egy darab. Egy hét után megunta, mert nem látta, hogy hol történik a dolog -- persze lehet, hogy nem is történt, lehet, hogy egy hétig csak tengtünk-lengtünk, és csak rossz próbák voltak. Mindenesetre az újságíró a bemutatón csodálkozva azt kérdezte, hogy hogyan sikerült ezt az előadást így összehozni. Szóval annak, aki nincsen benne, iszonyú nehéz leírni, hogyan működik ez a dolog. Igen határozott úton hozzuk létre az előadásokat, ami nagyon nagy vonalakban azt jelenti, hogy az eredeti művet megpróbáljuk töredékesíteni. Önkényesen, költői képzelettel megáldva kiemelünk belőle részleteket, és aztán minden egyebet eldobunk. Éppen olyan ez, mint amikor egy archeológus megtalálja egy eltörött palatábla darabjait, és megpróbálja belőle rekonstruálni a szöveget. Mi is elhagyunk mindent, és a hézagokat saját magunk töltjük ki. Az eredeti dráma törmelékéből verseket írunk, és ezeket a verseket adaptáljuk, pontosabban ezekből csinálunk bizonyos kompozíciókat. De még ez is tovább alakul; folyamatosan figyelem a színészeket, hogy hogyan reagálnak a különböző felvetésekre, és én ezekből a reakciókból dolgozom. Megpróbálom rávenni őket, hogy aktívak legyenek, és aztán az ő aktivitásukból próbálok előadást csinálni. Közben pedig folyamatosan szövegekkel is foglalkozunk. Mindig ugyanígy dolgozunk, most már kialakult egy munkafolyamat, ami nem témafüggő. A téma teljesen lényegtelen, azok a módszerek fontosak, amelyekkel az ember közel jut egy adott témához. Ez az út abból áll, hogy nekünk is folyamatosan újra kell teremtenünk magunkat, mert a próbák során csak a módszer adott, minden másra külön rá kell találni. Tehát ez egy nagyon sokrétű munka, amit nem lehet igazából elmondani. Végig lehet követni, könyvet lehet róla írni, színházelméleti esszét lehet róla írni, de így hirtelen elmondani nagyon nehéz lenne.