Van. Bármi történik, ő van. Érzi minden porcikáját. Fáj. A szemöldöke is. A füle -- az viszont belülről viszket. Vakarja. Aludni nem tud. Először, másodszor, sokadszor. Biztos a cipő miatt. Péter, nem tudom kifűzni a cipőmet. (Péter nem segít, Péter nincs.) Feladat: kifűzni a cipőt. Egyedül. A legalkalmasabb segédeszköz: fogas. Ilyesmire hetven év alatt nem lehet rájönni.
A bridzsparti évtizedekig tartott, csak néhány év maradt ki. Auschwitz. De mindenki visszajött. Aztán szép lassan eltűntek. Nem csak ők, a gyerekek is. A papírkereskedés. A fogak. Ő maradt: Fischer Alex neje, született Róth Aranka. (Ő, aki egykor) a sisakkészítő gyönyörű felesége (volt).
Halász Péter a saját nagyanyját játssza, mint évekkel ezelőtt, a Petőfi Csarnokban. (Azóta mintha teste is a szerephez igazodott volna. Szikkadt lábszárak. Fittyedt bőr a karon.) Nem poénra megy. Na jó, egy kicsit. Ziccerszerep. Játéka alakítás, pontosabban: alakulás. Azzá válik, amit ábrázol. Precíz, kidolgozott és megélt színészet.
Leülni -- ez sem egyszerű. Láb kitámaszt, karfa bemérve, először erre zökken, innen csúszik az ülésre. Nem jó. Lassú, körülményes fészkelődés. Így sem jó. Igazítás a párnán. Nem jó. Nem a könyék alá kell, inkább a vállhoz. Lecsúszik a derekához. Na, most talán... de nem mégsem, így sem. Tovább.
Horváth Virgil a színpad előtt elhelyezett, annál valamivel alacsonyabb dobogón ül. Ő a visszaemlékező unoka. Dolgozik a történeten, amit le akar írni, meg akar írni. Cigaretta, vörösbor. Saját verzióját írja.
A nagymama elcsúszik a kilöttyentett tejen. Hálóinge felcsúszik, kapkodva húzkodja vissza térdére. Megpróbál felállni. Nem megy. Megint, már majdnem sikerül, de fenékre esik. (Zene, egyre gyorsabb.) Felállna, már majdnem, elesik. Újra és újra. Groteszk tánc. Mintha egy bogár próbálna kalimpálva, küszködve, minden erejét összeszedve talpra állni.
Az előadás kezdetén két hajlott hátú öregasszony csoszog végig a színpadon. A fekete kendő teljesen beburkolja őket. Nincs arcuk, hangjuk is alig. Az egyik megsúgja a másiknak, mi a fontos, jót mulatnak, elindulnak, összeütköznek. Kibújnak a fekete anyagból: ragyogó piros ruhás, fiatal asszony és farmerruhás kislány áll előttünk. A nagymama szobájában fogjuk őket viszontlátni: Kari Györgyi álmodozó, lebegő, nem evilági hangon verset mond (Lajtai Péterét: A Felső út, az Alsó út és a Tisztás), a kislány, Üveges Réka, teljes kívülállóként, könyvből olvassa fel Róth Aranka életrajzát -- tudjuk, mert ezt is elmondja: Péter kérte meg rá. A történethez semmilyen kapcsolat nem fűzi. Nincs hozzá köze, nem is alakítja, nem is készít saját verziót. Elmondja nekünk a „hivatalos változatot". Tökéletesen objektív.
A széket már megmozdítani is nehezére esik, végül mégiscsak fel tudja rakni az asztal tetejére. Indulna a következőért, de hálóinge fennakadt a széken, lerántja. Vissza. Felrakja. Beakad, lerántja. Vissza. Felrakja. Most marad. A következőt is. Az elsőre marad. Erre a kettőre jön a harmadik. Ki van ez találva, kérem szépen. Fel kell jutni. Nem ha, esetleg, talán. Kell. És akkor már csak a kis piros szék hiányzik, és már neki is lehet futni. Futni?! Hiába lendít magán kezével is, hiába nyilvánvaló elszántsága, egyszerűen nem tud gyorsabban haladni. Odaér, elesik. Vissza. Új lendület. Odaér, elesik. Vissza. Új taktika. Odaér. Ráküzdi magát az asztalra. Húzza maga után a kisszéket is, szükség lesz még rá. Ez kerül a torony tetejére, erre ül. A csillár gyenge fényt ad, már csupán egy izzója világít. Ha olvasni akar az ember, kénytelen valahogy a közelébe kerülni.
Senki nem segít. Péter sem. Egyedül. Mindent egyedül. Kiszállni nem lehet. Kiugrani sem. Az ablak kellék, gyengén van a falhoz erősítve, érintésre elenged, leesik.
Szatyorgyűjteményét (úgy tűnik, minden nagymamának van ilyen, különbség csak a tárolási rendszerben mutatkozik) az utolsó éjszakán szanaszét szórja a szobában. Vége hát.
Halász jön be, immár férfiruhában. Kaddist énekel, amelyet zsidó viccekkel szakít meg. Két kínai utazik a vonaton. Azt mondja Kohn...