Nagyon nehéz darabot láttunk. A nehézség vonatkozik egyszer ránk, befogadókra, s különösen érvényes annak létrehozóira. A szomorúsága és félelmetes komolysága pedig azért lep meg harmadszorra is, mert rendezője (Szász Zsolt), és írója (Tömöry Márta) – mindketten a színpadon is jelen vannak – annak a Szárnyas Sárkány Hete nevezetű fergeteges nyírbátori utcaszínházi fesztiválnak a szervezői, mely éppen az ünnepről, a mindent szabadról szól.
Bizonyára ültek a nézőtéren néhányan, akikről, ha azt mondom, hogy történelmi ismereteik hézagosak, akkor olyan udvarias vagyok, mint még egyszer sem az Ex-Stasis négy évfolyama alatt. Nos ezek közé tartozom magam is.
Utoljára akkor álltam fel ilyen ambivalens élményekkel egy alkotás mellől, amikor először tévedtem Umberto Eco jelrendszerének erdejébe.
„Az ember magán kívül volt, nem is tudom, mi volt az a nagy jelenés.”
Ráadásul olyan témakörben utazik a Hattyú Dal, melyről egyre több sajtótermék és kiadvány szerkesztője hiszi, hogy azt bizony kurziválni kell. A magyarságról lesz itten szó.
„Mi van itt, mi van itt Debrődön?”
Az előadás képeinek legtöbbje egyszerre volt „vicces” és vérkomoly. Jön egy obi-ugor, mimetikus jelenség Janus-arccal, és lefingja a szentséget. Vagy már a nyitásban az erdélyi menekült koldusasszony. Vagy amikor más mondja meg, hol baltázták el. És a huszadik század szívet megrázó emléke. Hol lehet az ellentmondás határa, mi a kontraszt, mi a végtelen és mi a nulla; körben úgyis minden összeér, s vissza ugyanoda tér.
„Nem más, ugyanez.”
Ami biztos: a fesztiválon eddig tapasztalt kellékhasználattal szemben a Hattyú Dal szépen bánik a tárgyakkal. S eddig, csütörtökig, övéké volt a legszebb jelmez és díszlet. S náluk volt legvilágosabb a színpad. ők hozták Szegedre a legtöbb színházi formát felvonultató előadást.
„Ótvaros bálványokból ágyúgolyót gyúrunk?”
Egy ilyen fesztivál résztvevői, hihetjük, maguk is feltették néhányszor a kérdést, miképpen lehetne megbékíteni a vérivó szellemeket.
„Pór, beste kurafiak, / Szántás, kapálás a ti dolgotok, / Nem a hírigazgatás!”
A csodaszarvas sámántáncát nagyon szerettük. És hogy regöltek, ünnepeltek. A fehér nő (Fehérváry Lilla) nagyon szépen tudott énekelni, és megható műsoron kívüli történet, hogy miközben Szűz Máriát is alakított, civil gyermeke a Hungi előtt pihent egy be nem engedett kutya, néhány bicikli és a stáb tagjai társaságában.
A kettes számú hulladémon, a kétarcú, a bolond alakítója , a képmutogató és más figurák gazdája (Kozma András) figyelemre méltó egyensúlyt teremtett a dramaturgiai logika szerinti narratív szerep és az egyéniségéből fakadó erős jelenlét között. Tessék az ilyesmit észrevenni, ez a hétköznapokban sem könnyű feladat.
A csapat másik érdeme az élő zene. A Madárdal zenekar, mely éppen a társulat okán bújt ki a tojásból alig két éve (Vaskó Zsolt, Bálint Károly és Lilla).
Ezek az emberek a szívükre vették a színházat, lélekben cipelik Szent Lászlót, Máriát, mellükben a fehér menyét. Hát lehet, hogy így kell ezt csinálni.