• Figyelnek egymásra (tenyerek közelítése)
• A nő anya, P. csecsemő (cumisüveg)
• A nő kápó, P. kiszolgáltatott
• A nő kiszolgáltatott P.-nek
• Mindketten áldozatok, magányosak, gyengék
• A nő együttérez P.-vel
• Odaadása, önfeladása (a nő P. fogát mossa)
• A nő P.-re koncentrál (táncol vele, járni tanítja)
• A nő felajánlkozik P.-nek
• A nő nem ajánlkozik fel P.-nek. Nem mer, bár kívánja
• A nő megfeledkezik P.-ről, csak saját szenvedélyére figyel (P. lángol, mint egy angyal)
• A nő gyűlöli P.-t
• Észre sem veszik egymást
• A nő gyűlöli P.-t, mert túlságosan kiszolgáltatta magát neki
• A nő nehezen válik el P.-től. P. is maradna.
• A nő úgy tesz, mintha P. semmit sem jelentene számára (pakol)
• P. mondana valamit, de hallgat
• P. csak magára figyel
• A nő P.-hez beszél, de másra gondol
• P. mondana valami fontosat, de hallgat

És így tovább. Ketten vannak nagyon sokféleképpen. A nő - Margó nővér - ápoló egy őrültek házában, a férfi - P., barátainak HP - az őrült, aki orvosnak készült, de tűzszerész sem lett belőle. A nő felolvassa a férfi naplóját, az meg hallgatja, bár lehet, hogy csupán újrajátszanak egy régi felolvasást. A nő a hang, P. gondolatainak hangja, P. a lázadó, néma test. Egy ember két személyre nyílva, szembefordulva önmagával, közös dobozba zárva. Próbálkoznak egymással, kísérleteznek egymáson, míg egy harmadik, egy kívülülő kísérletezik velük; de ő - hisz kívül van szegény - nem ért semmit, nem is fog, hiába tűnik nagy tudósnak.
ők ketten - hang és test - a kettévált ember, ám az előadás mégsem egy alak története, hanem egy kapcsolaté: míg P. figyelmesen hallgatja saját múltja és gondolatai részleteit, két ember viszonyának lehetőségeit látjuk sorra. E lehetőségek pedig számosak. A nővér természetesen uralni látszik a kórtermet, ám uralma ingatag. Nemcsak azért, mert közel engedi magához ápoltját, hanem azért is, mert túlságosan hasonlítanak egymásra: de ezt persze ők nem láthatják.
A doboz, melyet a nézők körülülnek, a dobozszínház tökéletes, végső formája. Zárt kirakat, melynek átlátszó plasztik lapjai egyrészt a színész erejét próbálják, másrészt metaforák, annak viszont csöppet sem átlátszók. Hiszen belülről nézve tükör az üveg, a színészek nézőik helyett is magukat látják, nézőjük viszont, míg a színpad túlsó oldalán ülő nézőtársait figyelgetheti, saját, homályosan reflektálódó arcképével is kénytelen szembetalálkozni. Magunkat is ott találjuk hát, ahol ez a két alak egymásra figyel. Játékuk aprólékosan realista, e kisrealizmusok összege viszont más valóság. Etűdöket sorakoztatnak elő, egy kapcsolat állomásait, melynek összes kitérője szükségszerű, csupán sorrendjük felcserélhető. Kísérleteik egy kísérletet mutatnak meg, méghozzá olyat, mely páratlan a maga nemében, hiszen végeredménye nem kérdéses. A végső konklúziót, azt, ami egy használhatatlanná váló, lassacskán pusztuló testtől telik, mind ismerjük. Nincs élet, amelynek nem ez a poénja. El is éneklik végül: nincs kegyelem.
Nincs kegyelem, nincs kegyelem, erről van itten szó: de arról is, hogy előtte azért mégis van. Nem sok, csak egy kicsi, és arról is lemarad, aki nem figyel. Aki viszont elcsíp egy pillanatot, épp a megfelelőt, a kapcsolat pillanatát, annak jut belőle. Kegyelem, egy pillanatra.