A fesztivál harmadik szólóelőadása végre igazi egyszemélyes színház volt, nem magányosan ügyeskedő történetmesélés, hanem egyetlen személyiség feltárulkozása. Egy szék, avarszőnyeg, élőzene-szőnyeg (Szőke Szabolcs érzékeny asszisztenciája), gyertyák. Deák Varga Rita először is leveszi a fehér garbóját, már ez is hosszú percekig tart. A hosszú nyakon áterőlteti a fejét: olyan, mint a születés. Csak nincsen kínja: magától értetődő és megállíthatatlan. Egy szűk órányi eleve elrendeltetettség, míg a táncosnő birtokba veszi a számára kiszabott néhány négyzetmétert. Minden pillanatból sugárzik, hogy ennek így kell lennie. Nem is táncol lépéseket, csak nagyon lassan mozdul előre. Késleltetett vonaglás ez, amit különböző érzelmek gerjesztenek. Látjuk Deák Varga Ritát felszabadultan örülni, csodálkozni, megrettenni. Mindent lassan és emberentúli koncentrációval-fegyelemmel hajt végre. Kiszakad az időből egy darab. Kicsit segít a szék, kicsit az avar, de igazából egymaga van. Félig meztelen, egészen kiszolgáltatott. Hol mintha állat lenne, hol meg növény, de mindig emberi-emberséges. Aztán vissza a garbó és megáll ugyanúgy, mintha meg sem történt volna. Pedig nagyon is, hogy megtörtént. Elmondani nem lehet, hogy micsoda, mert eksön az szinte nem is volt.

Vége van. Az első az udvarias tisztelet a művész iránt, aki ennyire uralja minden porcikáját. Néhány perccel később aztán fájdalom hasít az emberbe. Hol és mikor fordul elő, hogy ennyire odafigyeljünk valamire vagy valakire? Hogy egy óra alatt ilyen kevés legyen a figyelmünket megerőszakoló faktum és ennyi apró részletet legyen időnk észlelni és mérlegelni. Hát hogy élünk mi, milyen ocsmányul? Mennyi mindent veszítünk el minden egyes percben? Mennyit veszítünk egy élet alatt abból, amiből az Aisa most egy kicsit visszaadott nekünk?

Vonatkozó előadások:
Aisa   07.28.23:00