Csak mondja, mondja szőkén, szelesen. Éveket töltött külföldön, mégis a párhuzamos színházak egyik legismertebb alakja: primadonna ott, ahol nincsenek primadonnák. Fogadnék, Oroszlán, de ha nem, akkor is olyan, mintha az lenne. Így mesél magáról:

’84-ben, a tanítóképző végzése közben vettek fel az Arvisurába stúdiósnak. Nagyon komoly képzést kaptunk, nagyon sokat tanultam ott, és nagyon nagy dolog volt, amikor a Mester és Margarita ősváloztával – ami nagyon más volt, mint az, amire a legtöbben emlékeznek - bekerültem a nagycsoportba. Én voltam a tömeg. Azután jött még sok, egyre nagyobb szerep a Madarakban, azután a Szentivánéji álomban, a Magyar Elektrában. Akkoriban az arvisurások minden nyáron levonultak Cserkúttelepre, ahol sok hetet együtt töltöttünk. Reggeltől estig tréningeztünk és a tervezett előadásokhoz végeztünk rákészítő feladatokat – kemény munka volt, olyan, mint egy kiképzőtábor, még ha ez rossz szó is rá. Általában itt kerestük meg azt az irányt, hogy honnan közelíthetünk egy darabhoz, amikor hazajöttünk, a következő sok hónapos munka az itteni alapból eredt. A társulat nagyon fontos volt, nagyon intenzív dolgok történtek ott, de egy idő után éreztem, hogy nem tud megújulni. Mármint nekem, az én szempontomból nem.
Közben csomó kurzuson vettem részt a Szkénén meg másutt. Én mindig tovább akartam tanulni. Így kerültem Dániába egy hangtréningre ’91-ben, és így történhetett meg, hogy ott olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiknek, amikor hívtak, dolgozzunk együtt, hosszú tépelődés után igent mondtam. Nem volt könnyű választás, de döntenem kellett, és én a továbblépést választottam. Nem amiatt jöttem el, ami épp az Arvisurában zajlott, ez az én személyes történetem, egyszerűen fontos volt, hogy tanulhassak, fontos volt a mozgás, a változás. Egy nemzetközi – francia-olasz-dán – csoportban lettem én a magyar résztvevő. Így találtam mesterre: a Teatro Rio Rose egyik művészeti vezetője, Daniela Piccari igazi személyes mesteremmé lett. ő az Odinból kiválva alakított saját csoportot, és az ott tanultak alapján alakította ki a saját módszerét, nyelvét, tréningjét és alapította meg a saját tárulatát. Egyedül voltam egy tíz éve együtt dolgozó csoportban, külföldi voltam, kelet-európai voltam, szegény voltam és kezdetben még csak nyelveket sem tudtam: nem volt könnyű. De úgy éreztük, nagyon értjük egymást. Vagy nem is tudom, mit éreztünk. ők talán azt érezték, mennyire akarom a színházat. Szakmai és személyes szempontból is fontos találkozás volt ez.
Hét évig voltam kinn. Három fontos előadás jött létre ezalatt, meg rengeteg kurzust tartottunk, sok kisebb munkát csináltunk. A társulat Dániából fokozatosan átköltözött Olaszországba, de a lényeg ugyanaz maradt. A különös, szürreális előadások, melyekben alig volt beszéd, és az ének, a mesés látvány, a mozgás számított.
Nem akarom ilyen alpárian fogalmazni de... de a team-munka volt nagyon fontos: az, hogy a zeneszerző, a jelmeztervező, a díszlettervező a próbafolyamat során végig velünk dolgozott, nem kicsivel a bemutató előtt hozta be a végleges terveket; ahogy alakult az előadás, úgy alakultak a munkatársaink elképzelései is. Az alkotó munkában nagyon erős volt az egymásra figyelés, az együttműködés.
Én még a dán Danshen shus modern tánckurzusaira is jártam, és ott erős kapcsolatom alakult ki egy butoh-táncos párral: velük is készítettem előadást.
Itthonról eltűntem. Csak a Női Vonalra ugrottam haza nyaranként, általában öt napig próbáltunk, egyszer játszottunk: a mostani, a Föld, Anya-föld az első Női Vonal, amit többször is játszunk.
Szerencsés vagyok: amióta hazajöttem, öt előadásban kaptam szerepet, de mindaz, amit kinn tanultam, használaton kívül van: most az az izgalmas, hogy azokat a képességeimet teszem újra próbára, amik az elmúlt években berozsdáltak. Annyira más itthon.
Hatalmas kérdés ez nekem, hogy hogy lehet azt a fajta színházi látást, tapasztalatot, ami hozzám talán a legközelebb áll, átültetnem. Itthon nincs ilyen színház, ez a fajta vizionális, mozgásos színház, ami teljesen más szerepfelépítést igényel. Én nyitott színész vagyok. Nagyon örülök, hogy részt vehetek a Béla előadásában meg a Női Vonalban vagy az Antigonéban. Mindegyikben nagyon másképp kell játszanom. És ez nagy kihívás. Itthon más a rendszer, hát másképp játszom.
Bekerültem Jeles András új társulatába. Az sem olyan, mint amilyenben kinn voltam, de a valóságtól való elrugaszkodásában, ahogy egy szerepre ránéz, ahogy a tréningje felépül, abban talán mégis ez van közelebb. Valahol rokon a kint tanultakkal.
És most jön a szokásos panaszkodás: ott, ha kiderül egy színházról, hogy jó, nemcsak a produkció létrehozását segítik, hanem játszani is tudod, itt az embernek kétszázezerből kell egy szuper előadást megcsinálnia, és utána max. 5.000 ért játszani esténként. A struktúra eleve megalázó, megalázó helyzetbe hozza a színészt: egy társulat nem tud műhelymunkát végezni, mert nem tud megélni. Itt, ha létrehozol egy előadást, legfeljebb tízszer tudod játszani, persze, hogy akkor csinálsz egy következőt. A struktúrából következő lehetetlen helyzet, hogy sok előadást muszáj csinálni, sok előadásban muszáj játszani. Én szerencsésen megtapasztaltam külföldön a pozitív profizmust: amögött iszonyú szakmai tapasztalat, sok munka és odaadás van. Meg fesztiválok rendszere, hálózat, ami a turnékat segíti, sok város, ahol játszani lehet.
Itt most kicsit nehezebb. De szép nagyon. Nagyon jó játszani.