„Magyarországot álmodtam én…”

A Nöi Vonal ebben az elôadásában egy nagyon is kézzelfogható matériához nyúl, mégpedig a földhöz. A föld, amin állunk, a föld, amibe megyünk, a föld, amibôl élünk, a szülôföld, amirôl elmélkedünk ezúttal.
Magyarság, magyarkodás, magyarnak lenni.
A rántottcsirkétôl vagyunk-e magyarok, vagy a szépen kiejtett magyar szótól? Egyiktôl se. Nem tehetünk róla, hogy magyarok vagyunk és ráadásul nôk. Nôk vagyunk, de férficsizmát húzunk a meztelen lábunkra és úgy hallgatunk, mint ahogy csak a magyar paraszt tud hallgatni.
Fekete kendôs nôk, ülnek, mint varjak a fán, és kárognak.
Kikárogják magukból a múltat és jövendôt. Ki ne ismerné a vasárnapi ebédek magyarnótás-rántottcsirkés nyomott hangulatát.

Errôl károgni kell, mert különben megfekszi a gyomrunk.