Tartogat néhány meglepetést. Mindene a színház, mégis keveset szerepel. Kicsit mindenhonnan kilóg. Ezért játszik akkor is, amikor nincs a színpadon. Nem lepne meg, ha Halak volna. Ezt mondja magáról:

Az egész úgy kezdődött, hogy apukám eltiltott a színházcsinálástól. Szegeden kezdtem, a 8:15-ösben, de ez nem tartott sokáig, mert nem bírtam az ottani légkört. Pont egy bemutató előtt szálltam ki, de úgysem voltam pótolhatatlan eleme az előadásnak. Senki nem volt az. Tulajdonképpen azért jöttem fel Pestre, mert itt nem volt kivel, hogyan folytatni a színházat. Pesten felvételiztem az Arvisurába, stúdiós lettem, átestem a hároméves képzésen, tanultam pantomimet, akrobatikát, mindenfélét, és fokozatosan egyre nagyobb szerepeket kaptam. Az ő fénykoruk az volt, amikor az Elektrát meg a Szentivánéjit csinálták, én kicsit később érkeztem ennél, de kiváló munkákban vehettem részt. A Mester és Margarita második változata nagyszerű előadás volt, és én sokféle szerepet játszottam benne, voltam ápolónő, írószövetségi tag, ilyesmik. Ezután kezdődött a Krétakör korszak. Süsü stúdiós volt az Arvisurában, ott lettünk jóba, és ott történt, hogy Süsü és Huszár Zsolt elhatározta, hogy megcsinálják a Rettenetes gyerekeket. Amit egyébként én adtam Süsünek olvasni. De lehet, hogy nem is én voltam az.
Így alakult meg a Krétakör: nagyon hittünk benne, Süsü, Huszár meg én – és akkor még úgy volt, hogy Rába Roland is alapító lesz. Azután csináltunk egy Godot-ra várvát, majd a harmadik bemutató a Toronykút lett volna, de négy előadás után levettük, mert Süsü nem volt vele elégedett. Közben én megkaptam Margarita szerepét az Arvisurában, meg Árkosi is rendezett. Ez egy jó korszak volt. A Toronykút kudarca után elváltak útjaink Süsüvel, megnehezült a személyes és szakmai kapcsolatunk. E kettő persze nagyon összefüggött. Valahogy nem fogadtam el könnyen a szerepeket, hogy ő a rendező, én meg a színésznő. Nehezen ment a fejembe, hogy nem a színházért együtt lelkesedő emberek vagyunk. Akárhogy is, a Süsüvel való munka mindenképpen nagy áttörés volt nekem, pótolhatatlan tapasztalat.
Aztán a Merlinben játszottam magyar és angol nyelvű előadásokban, meg az IBS-ben, a Szkénében, a Harsányi Sulyom Andrással – ahova hívtak, oda többnyire elmentem.
És jött a bohócmunka, ami végre olyasmi, ami máig tart, és egyre több időt foglal el az életemből, és nagyon szeretem. Mindig is érdekelt a bohócság, kiváló bohócokat láttam, Gadi Huttert, Noa Rae-t, jártam workshopokra, sokat tanultam a mőfajról. Itthon öt éve mőködik az a nemzetközi alapítvány, amellyel dolgozom. Piros Orr bohócdoktoroknak hívnak bennünket, kórházakban játszunk gyerekeknek. Nagyon szimpatikus az egész, szeretem, hogy gyerekkórházban dolgozhatok és hogy bohóckodhatok. Az benne a szép, hogy folyamatos jelenlétet igényel. Egyre többet tanulok is belőle, amit pedig itt tanul az ember, azt rögtön kipróbálhatja - állandó a gyakorlat és a visszajelzés. Épp ez hiányzik máshol.

ársulatok tagjaként kezdtem, és privát, kalandozó színész lettem. Így alakult. Nagyon szerettem volna egy csapathoz tartozni, az ilyen színházban hiszek. Csakhogy az Arvisura kifutotta magát, felbomlott. A rendezőt is más kezdte érdekelni, a színészek is kimerültek egymásba. A Krétakörben is szerettem lenni, nagyon hittem benne. Az egész munka rengeteg energiámat, szívemet, lelkemet mozgósította. Süsü magatartása, munkamódszere nagyon megfelelt nekem: mert azon alapult, hogy te ki vagy, te mit tudsz, belőled mit lehet kihozni. Meg az improvizációkon. Én ezt nagyon szerettem. És nagyon fájt, hogy a Toronykút nem megy tovább. És a szakítás megviselt, kár is tagadni.
Szóval így alakult. Nincs hol keresnem társulatot, nincsenek stabil helyek sem a Merlinben, sem az IBS-ben, sem a Szkénében: persze, lehet, hogy csak nekem nincsenek.
Amikor Nagy Bea – az itteni előadásom rendezője - először rendezett Női Vonalat, akkor pont valaki más hívott egy happeningbe, és mivel abban benne voltam, Beának nemet kellett mondanom. Már nem tudom, mi volt a happening címe, de iszonyú jó bőrdzsekiben és tüllszoknyában kellett Stubnya Bélával táncolnom. Nagyon tetszett, amit Bea csinál, úgyhogy már akkor megbeszéltük, hogy legközelebb együtt dolgozunk. őt végre a női érzésvilág, a női kérdések, gondok, gondolatok érdeklik, arra kíváncsi, hogyan látnak a nők, hogy látják a férfi-női kapcsolatot, meg az országot, amiben élnek. Pedig ez alig téma Magyarországon.
Bea tökéletes erre a fajta rendezésre, mert olyan, mint egy anyuka. Veszekedésnél nem foglal állást, távolságot tart, nem kap össze senkivel, kiegyensúlyozott, kiegyensúlyozó, nyugalmat árasztó. Legközelebb a Csárdáskirálynőt rendezi: abban már muszáj, hogy legyenek fiúk; az nem csak női szereplős, de biztosan női szempontú előadás lesz.
A Föld, Anya-föld jórészt improvizációkból született. Bea csupán öt alapmonológot hozott, vagyis az előadás gerincét. Ezen kívül a kiinduló helyzetet ismerte, a földet, az asztalt, a földlevest. Na meg Szanit, ahogy Kukorica Jancsit énekli. Szóval, képek voltak benne. A többit közösen alakítottuk ki eköré, együtt találtuk ki, hogy mi történjen a monológok közben, hogyan vonhatjuk be a monológunkba a többieket. Legfeljebb három hétig próbáltunk, Női Vonal szempontból még ez is hosszú idő, de a Csárdáskirálynő valószínőleg másképp készül majd, mert Bea vagy kéthónapos próbaidőt tervez.
Rég játszottuk a darabot utoljára. Eredetileg úgy terveztük, hogy rendszeresen mősoron tartjuk, de a Szkénével nem így alakultak a dolgok. Kéthónapos szünetekkel nagyon nehéz játszani.
Szeptembertől New Yorkba megyek, egy ottani egyetem színház szakán fogok tanulni. Örülök, hogy elmegyek: az egyéni kezdeményezések mostanában mintha megszűntek volna, a társulatok kicsit bezárultak, és valahogy úgy alakultak, hogy én sok mindenen kívül kerültem.