A táncosok vonatra szálltak, lent játszott a rézfúvós zenekar, mi meg tapsoltunk, bravóztunk, reméltük, lesz még egy ráadás, egy nóta, hogy a fülünkben reggelig csengjen ez a muzsika, integettünk a feketébe öltözött házaspárnak, akik korábban vulkánfíber kofferrel ültek egy padon, integettünk a takarítónak, aki lerogyott a székére, és némán, fáradtan meredt maga elé, amikor a népek kivonultak, mert megérkezett a vonat.

A brassói pályaudvar színes forgatagában elvegyülve hosszú pillanatokig mi magunk is azt hittük, tudunk táncolni és muzsikálni, ritmusra mozdult a lábunk, és arra vártunk, hátha derékon kap valaki és visz be a tömegbe egy jó kis táncra, mi voltunk a vőlegény és a menyasszony, mi voltunk a kontrás és a trombitás, mi voltunk a dobos, és mi voltunk a férfi, aki nyakán kidagadó erekkel, teli torokból énekelt.

Szeretnék még sokszor integetni a Válaszútnak, ott, a pályaudvar sínjei között állva, remélve, hogy a vonat egyszer még visszahozza őket.

A Brassói pályaudvar című sokszereplős tánc-performansz lekörözte a pesti bemutatót: Szegeden, a Thealter 2003 fesztiválon az óriási érdeklődés miatt az első, kilenc órás előadás után éjjel fél tizenegykor ismételni kellett. Szívesen tették, szívesen vettük. Teljen meg máskor is a szegedi Nagyállomás összes tere vérbő szerelemmel!