Azt már a tavalyi Thealteren megértettem, hogy Fehér Ferenc a jövő: az ő előadása mutatta meg azt (vagy: mutatta meg az egyik lehetséges változatát annak), hogy mi jöhet ezután, mivé válhat a színház, ha végre valóban kor-szerű lesz. Az idei élményt finomították más és egészen másfajta nagy színházi élmények: a bolgár Cselédek például éppenséggel azt bizonyította, hogy a színház nem a jelen és a jövő közötti döntésen, hanem sokkal egyszerűbb viszonyokon múlik.

De mégis és megint: a Civil Negyed társulat zsinagógabéli Kasparja ismét időutazás. ők már máshol vannak. Az előadásukkal kapcsolatos ítéletek pedig aszerint változnak, hogy ki mit gondol arról, ami jön.

Semmi kétség, Fehér zseniális táncos. Én azt sem haboznék kimondani, hogy született szólista, aki körül segédek mozoghatnak ugyan, társakra azonban nincs szüksége.

Színpada üres szoba, melynek ajtajait tükör fedi. Az egyszínű színfalat csupán egy ablak töri meg, ám az odavetített képek visszavisznek a szobába: a Kaspar című előadásnak hiába fő motívuma az ablakon való kinézés, a szomorú, elvágyódó messzire merengés, a táncosok, akik ezen az ablakon néznek ki, a vetítést: vagyis újra a színpadot látják.

Hideg, kapcsolatok nélküli világ ez, ahol magányos, elvágyódó emberek élnek. A színpadot steril kék fények világítják meg, a zene mechanikus gépzene – szinte csak ritmus. Az előadás (feltételezem, szándékos) paradoxonja így persze az, hogy ez a jéghideg világ mégiscsak testekben, emberi testek tökéletességében kel életre. A testben, az izmokban, a harmonikus vagy bravúros mozgásban rejlő szépség avíttas jelenség. Kaspar ósdi keménykalapja mást üzen, mint Kaspar színpada: és a kettő között nyílik az az ablak, amelyen igazán érdemes kinézni. De hogy hova látunk onnan, abban az előadás már alig segít, azt mindenki maga kénytelen eldönteni.