…a Honvéd Kamaraszínház…
Novák Eszter hírét vette, hogy több fiatal színész el szeretne jönni a marosvásárhelyi színházból, ahol ő is dolgozott már. A Tatával (Novák Ferenc) közösen felkínálták nekik a lehetőséget, hogy jöjjenek át Magyarországra, és próbálják meg a Honvéd Művészegyüttesen belül. Ennek két éve. Nem volt evidens, hogy át akarnak jönni Magyarországra. Szerettek volna együtt maradni mindenképpen, mert ők nagyjából egy osztály voltak annak idején a marosvásárhelyi főiskolán. Én is ismertem őket, dolgoztam a főiskolájukon, meg az ottani színházban.

…Ahogy tetszik Erdélyben…
Régóta gondolkodtam azon, hogy az Ahogy tetszikből az erdő-részt hogyan lehet kibontani erdélyi környezetben, hogyan működik ez a zárt világ, milyen a kirekesztettség. Amikor két évig Erdélyben éltem, úgy éreztem, ez az adekvát helyzet erre a történetre. Amikor Eszter felkért, hogy dolgozzam velük, akkor ezt vettem elő, még ha a történet fordult is egy kicsit, hiszen egész más lett volna Erdélyben megcsinálni.

…bozgorok…
Ezt a szót a románok használják a hazátlanokra. Kicsit pejoráló, nálunk talán inkább hontalant vagy földönfutót jelent.
 
…Bozgorok…
Volt egy elképzelésem, egy vázam, hogy melyik részek érdekelnek, miket fogok összevonni, miket fogok kiemelni és mik azok, amiket lehet egy kicsit bővíteni. Beszéltettem őket, próbálgattunk, írogattam, próbálgattunk, írogattam, jöttek-mentek a papírok. Lassan összeállt, egyáltalán nem könnyen. Megvolt a türelmetlenség, hogy mikor kapunk példányt, mikor lesz ebből egyáltalán darab, előadás, mit kell nekem játszanom, ki vagyok én. Ha a másik oldalon vagyok, ezek nyilván engem is érdekeltek volna, de aztán a végeredmény környékén már ők is érezték, vagy én magam jobban át tudtam adni, hogy mi felé tart ez a történet. A próbák alatt megpróbáltam kiverni a fejükből, hogy már itt vannak. Még legyenek ott, ez még az legyen, tehát azzal a hittel, erővel, néha butasággal meg makacssággal… mintha nem innen néznék azt, ami odaát van.

…pesti közönség…
Megijednek, hogy úristen, most valami erdélykedés lesz, valami rossz értelemben vett népieskedés… De aztán helyrerázódnak, és belemennek a történetbe. Jön egy kollektív bűntudat, hogy tényleg, szegényekkel mi van. Mit tudunk nekik adni? Magyarigazolványt? Ennyi?

…a tokány, a kutya és a reális idő…
A kezdetek kezdetén annak a fiúnak, aki a szakács, volt egy kiskutyája. Végig bent volt a próbákon és az előadásokon is ott jött-ment, izgalmas volt, hogy van egy olyan lény, aki a saját tempójában és a saját jelenidejében létezett. (A kutya köszöni szépen, jól van a múlt idő csak arra utal, hogy időközben „kinőtte” a teret. – a szerk.) Az általam látott Ahogy tetszikelődasásokban Eszter (Novák) bontotta ki legszebben, hogy az erdőben való létezés, az nem egy kellemes dolog. Nem attól varázslatos az erdő, mert ott hull az égi manna. Hideg van, nincs kaja, nincs semmi, az éhség központi probléma. A Bozgorokban rengeteget isznak, folyamatosan isznak, és közben ott fő a kaja, már mindenkinek gúvad ki a szeme az éhségtől, és amikor már végre lehetne enni, amikor már minden esély megvan arra, hogy boldogok legyünk, akkor eszünkbe jut, hogy mégiscsak jobb lenne elmenni innen. El is mennek, és otthagyják azt a nagy adag kaját, amit viszont valakinek jó lenne megenni.

…a jövő…
Talaj és gyökerek nélkül vannak a nagyon tradicionálisan felépülő magyar színházi világban, ahol nehezen fogadnak be kívülről érkezetteket. és ha ez a társulat nem működhetne tartósan, vagy elmennének dolgozni más színházakhoz, akkor nem biztos, hogy a legjobb pozícióból indulnának. Egy friss, alakuló csoportnak az a jó, ha van egy ember, aki folyamatosan dolgozik velük – esetükben Novák Eszter, aki mindig tudja, ki merre tart, hol tart, milyen irányba mozdult el –, és ahhoz képest hívnak másfajta embereket is. Minél többfajta rendezővel találkoznak, annál jobb.