Idén végeztél a Színművészeti Egyetemen mint zenés rendező. Mire képeztek ki benneteket: operára vagy musicalre?
A felvételinél számított, hogy kinek van valamiféle zenei előképzettsége, de nem ez volt a döntő. A diplománkban egyébként csak az szerepel, hogy „okleveles színházrendező”, nem is jelölik külön, hogy csak zenés színházra van jogosítványunk. Nem szükségszerű, hogy operarendező legyen belőlünk, de személy szerint engem ez a műfaj érdekel a legjobban, csak sajnos nagyon szűk teret jelent a magyarországi operajátszás, Budapesten kívül csak öt vidéki városban játszanak operát.

De azért lehet újabb lehetőségeket is teremteni, ahogy például te összehoztad ezt a partizánakciót.
Ez egy hirtelen jött lehetőség volt, kiderült, hogy a Millenárison Donizetti egyfelvonásosa, a Rita mellé most tavasszal még beférne arra az estére egy másik produkció is, bár pénz nincsen rá. Tavaly nyáron hallottam Balatonfüreden egy koncerten Tom Johnson Négyhangú opera című művét, és rögtön arra gondoltam, hogy ezt jó lenne nemcsak elénekelni, hanem valóban színre vinni. Az angol szerző a hetvenes évek elején írta ezt az antioperáját, ez volt a Monty Python fénykora, ez a mű is az abszurd humor eszközeivel él. Tulajdonképpen belső monológokat hallunk, a négy szereplő arról énekel, ami egy énekes fejében szokott járni, miközben egy klasszikus operaelőadásban szerepel. A tenor panaszkodik, hogy túl mélyre írták a szerepét, különben is csak egy áriája van, és ez milyen megalázó. A szoprán kétszer is elénekli azt az áriát, amely így kezdődik: én ezt az áriát kétszer fogom énekelni. Ez így benne lehetne akármelyik klasszikus Monty Python-jelenetben is.

Azért Négyhangú opera a címe, mert négy szereplője van?
Inkább azért, mert összesen négy zenei hang fordul elő benne: A, D, E, H, ezek is csak négy oktáv terjedelmen belül. Minimalista zeneműről van szó, de nem kell olyan őrjítően monoton élményre számítani, mint egyik-másik modern repetitív zenemű esetében. Négy hangból már sok mindent ki lehet hozni, még akkor is, ha Tom Johnson csak egy zongorára és egy fadobra hangszerelte az operáját.

Gyakran szoktak viccelődni az egyébként kiváló hangú operaénekesek színészi képességeivel, színpadi játékával kapcsolatban… Ebben az esetben úgy tűnik, hogy nemcsak érzelmek, szituációk megjelenítésére kellett rávenni a játszókat, de még ennél is kreatívabb hozzáállásra volt szükség a részükről.
Ezzel semmiféle probléma nem volt. A fiatal operaénekesek nagy részének már természetes, hogy színészi alakítást is kell nyújtaniuk, sőt – talán a műfaj sajátosságai miatt – sokkal fogékonyabbak a pszichologizáló magyar színházi hagyományoktól eltérő megoldásokra. A Négyhangú opera esetében a zenének, a szövegnek megvan a maga humora, ez akkor is működik, ha oratorikusan adjuk elő. Éppen az volt a kihívás a feladatban, hogy milyen humort lehet belevinni a színpadi játékba, hogy közben ne tegyünk keresztbe a zene és a szöveg humorának. Csodálatos élmény volt megtapasztalni, hogy milyen felszabadultan, mennyi ötlettel álltak neki a munkának a klasszikus szerepeket éneklő, jónevű, fiatal operaénekesek. Ez igazi örömszínház, a szereplők előadása, az ő ötleteikből jött létre, benne van az ő személyiségük, el sem tudnám képzelni, hogy bármelyikük helyére valaki más ugorjon be. Improvizációkkal dolgoztunk, szó sem volt arról, az operarendezői módszerrel élve jeleneteket állítsak be. Nem is nagyon kérnék olyat, hogy valaki éneklés közben bukfencezzen, kézen álljon, vagy headbangeljen.