Oleg Zsukovszkij már visszatérő vendég a THEALTERen. Vasárnap este harmadik szólóelőadásával, a Hárfeusszal lépett fel, amely egyúttal premier is volt (igaz, a darabot már előadta Nyírbátorban, de a szegedit tekintette az első teljes értékű előadásnak).

1. Én nem a nézőkkel küzdök, hanem a témával. Az előadás folyamán meg kell találnom azt az erőt, formát és nyitottságot, amin keresztül átadhatom a nézőknek – akik nem ismerik az orosz nyelvet – mindazt, amiért én színházat csinálok. Sajátos kettőssége ennek az előadásnak, hogy nagyfokú kockázat van benne, amitől egyrészt nekem, mint profi színésznek, menekülnöm kéne, másrészt, ha ezt a kockázatot nem hagyom meg, akkor nincs értelme. Mert ez az előadás a kvantummechanika elve szerint épül fel. Az energiája nem mentális jellegű, hanem kvantum-energia, tehát nem a mag robban szét, hanem én magam, egészben.

2. Négy éve kezdtem el dolgozni ezen a produkción, akkor írtam meg az első dalt, ami az előadás elején el is hangzott. Nemrég hallottam egy festőről, aki évente csak két képet fest. ő mondta, hogy évente két alkalommal jut el olyan állapotba, hogy képet tud festeni, mert neki már nem érdekes az, hogy mondjuk tájképeket fessen csak úgy. Hasonló történt velem is. Évente kétszer-háromszor fordult elő, hogy meg tudott születni egy epizód. Rémisztő volt, hogy nem tudtam, lesz-e még ilyen, eljutok-e még ebbe az állapotba.

3. Bemész a boltba, és hezitálsz, kék ernyőt vegyél vagy narancssárgát. Kiválasztod az ernyőt, de attól kezdve már mindegy, hogy kék vagy narancssárga, mert kimész vele az utcára, és ha esik, kinyitod, amikor vége az esőnek, összecsukod. És akkor a fejedre esik egy tégla. Ebben az esetben viszont a tégla választ ki téged. ő is ott recsegett-ropogott, most, mindjárt, mindjárt, zuhanok, zuhanok, mindjárt lezuhanok a tetőről, na, most kire is essek, arra a kis pici… nem, ez nem túl érdekes figura, á, ez jó lesz, ez a kopasz, szép nagy feje van, kövér… puha lesz, hogyha ráesek. És ez a kopasz kövér váratlanul befordul a sarkon, és helyette egy ilyen nagyorrú sovány kopasz lép ki az ernyőboltból. Ugyanez a helyzet ezzel az előadással. Ült és gondolkodott, hogy ki is tudná eljátszani. És egyszercsak kilépek a boltból egy narancssárga ernyővel, és akkor azt mondja, na, próbáljuk ki ezt az embert. Úgyhogy tégla vagy egy előadás, az ugyanúgy rázuhan az emberre.

4. Van egy barátom, akinek nagyon bonyolult élete volt. Tudós volt, aztán börtönben is ült, végül zarándok lett, vallásos ember. ő mondta azt nekem, hogy az alkotás isteni funkció. Úgyhogy ha ez jutott osztályrészül neked, akkor tessék… légy szíves, ne riszáld magad, akkor teljesítsd is be.

5. Nem is volt túl kanyargós az út, amit bejártam. Eleinte genetikát, fiziológiát és szerves kémiát tanultam. Aztán ahogy eljutottam a természet lényegéig, vagyis a szulfidhidak megértéséig, onnan már egyenes volt az út. Volt egy professzorunk, aki a szerves kémiát tanította. És volt az előadótermében egy hatalmas táblázat, volt egy hosszú pálcája, és azzal magyarázta a molekulák felépítését… és ő ezen az apró kis molekulán keresztül az egész kozmoszt látta. Időnként eltörte a térdén a mutatópálcát, és fölrohant az előadóterem tetejére, oda, ahol a hallgatók általában már aludni szoktak. És onnan föntről elkezdett Shakespeare-t szavalni. Szonetteket. Azért, mert a szonett gyönyörű formula. Tartalma, fonetikája, ritmusa szerint és rövidségében tökéletes. Ugyanúgy, ahogy az ő molekulája is. Hát valami ilyesmi játszódott le velem is.

6. Néha eszembe jut, hogy miért pont én. Éhes vagyok, kopasz vagyok, nincs lakásom, szakadt a zoknim, nincs időm se megstoppolni, se kimosni. Miért pont én. De aztán, amikor látok ilyen remek embereket, mint Peró, eszembe jut, hogy ők biztos tudják, miért esett rájuk a választás. És akkor arra gondolok, de jó, legalább ők tudják.