Kik vagytok?
Mindenki mást csinál, én komputergrafikus vagyok, van köztünk újságíró meg ács is.

Hogy dolgoztok?
Egyre nehezebben, mert öregszünk. Sok mindennel felhagytunk, ami régen nagyon fontos volt: környezetvédelem, gyerekprogramok – ezeket leépítettük, hogy a színház működhessen.

Úgy tudom, nálatok nincs rendező.
Általában úgy születik az előadás, hogy valaki hoz egy ötletet, egy szöveget, jelenetet, ehhez mindenki hozzáadja a magáét, és a próbákon felépül az előadás. Aztán jövök még én, és üvöltözöm mindenkivel.

Most rendező voltál?
Ebben az előadásban talán igen. De volt olyan, amikor más volt az. Ez a téma engem foglalkoztatott a legjobban. Én választottam ki azt az alapszöveget, ami az előadás kiindulópontja.

Lengyelországban kényes téma lehet a holokauszt.
Hozzánk ez nagyon közel áll, mert Calel Perechodnik, akinek a szövegét használjuk, a férfi, aki a gettórendőrség tagja lett, hogy megmentse a családját, Otwockban élt. Szerintem ez egy nagyobb történet, az emberi gyengeség történetének a része. Az előző előadásunk Gropiusról, a Bauhausról szólt, ez meg a holokausztról. Volt, aki csodálkozott a témaválasztásunkon, de a mi közönségünk nem a normál emberek. Köztük nincsenek antiszemiták. Nem is olyan rossz a helyzet Lengyelországban, hivatalosan olyan az atmoszféra, hogy lehet erről beszélni.

A hivatalos az kevés…
A vakáció után Otwockban fogunk játszani, ott lesznek olyanok a nézőink között, akikben ez a történet élő emlékeket ébreszt. Számukra a tartalom lehet sokkoló, az esztétikáját nem tudom, hogy fogják megítélni. De nem is az fogja érdekelni őket. A zsidóknak a mai napig nagyon nagy trauma, hogy nemcsak áldozatok, hanem közreműködők is voltak a saját tragédiájukban.

A Thealter délutáni szakmai beszélgetésein többször is felmerült az esztétikai alapú – morálisan állást foglaló színház ellentmondása. És a többség az előbbi pártján állt.
Nálunk is van ilyen tendencia. Alternatív és intézményes színházak egyaránt azt gondolják, hogy nincs mondanivalójuk az aktuális témákról; mindenki belefáradt a politikába. Pont ezért van egy előadásunk, melynek az a címe: Miért nem sikerült a forradalom. A következő produkciónk a Bader-Meinhof csoportról, a RAF-ról fog szólni.

Ritkaság vagytok.
Nem hiszem. Különben is, rengeteg irányzat van, és az elkötelezettség mindegyikbe belefér. Pina Bauschnak van egy előadása, amelyikben az egyik táncos abbahagyja a táncot, és azt mondja: „Az útleveleket kérem!”. Pont akkor, amikor bizonyos határok kinyíltak, de mások sokkal jobban bezárultak. Ezt a fajta elkötelezett gesztust pedig egy olyan művész tette, aki különben a tiszta esztétikai táncszínház legjobbja.

A kiszsinagógához mint helyszínhez mit szóltatok?
Játszottunk már templomban. Amikor először megláttuk a zsinagógát, kicsit megrémültünk. Remélem, a helyszín az előadás újabb rétegeit nyitja majd meg. A nézőknek. Mi csak tesszük a dolgunkat.

(Nánay Fanni! Köszönet a tolmácsolásért.)