Az ötlet: Amikor Kulcsár F. Imre mutatott nekem Purcell-zenéket, rögtön tudtam, hogy ez az a zene, ami az én viszonyaimat jelzi. Jó, nem a barokkos, harsonás bevonul a király, hanem a többi, a kórusművei, az operáin belül azok az áriái, amik teljesen kortárs hangzásúak, akár születhettek volna ma is.
A mű születése: És akkor elkezdtem válogatni. Azt biztosan tudtam, hogy az angyalokról szeretnék darabot csinálni, hogy hogyan, arról fogalmam sem volt. A segítséget az adta meg, hogy tudtam, az idővel is akarok foglalkozni. A piknolepszia jelenléthiányt jelent, tudatkiesést, és ezt akartam összekapcsolni Purcell-lel, hogy kipróbáljam, rajta keresztül hogy tudunk kijutni az időből. És nyilván én is benne kell, hogy legyek, tehát kicsit átírtam. Variánsokat, szólamokat raktam bele, kotta alapján ezt ide, azt oda tettem, ezt átírtam, amazt bent hagytam, és ebben remek társaim akadnak: Kiss Viktória, Stollár Xénia. Hihetetlen jó társakkal és állandó inspirációs forrásokkal dolgozom. A létrejött zenében, előadásban mindig vannak másfajta forgások, pörgések, másfajta viszonyok akkor is, ha hangról hangra leénekeljük a Vikivel történetesen azt az áriát, amit Purcell megírt. De nem ez történik először. A történet maga történik, a megírt történethez választom vagy rakom össze a zenét. Úgy szoktam, hogy hallgatom a zenét és vizionálok. Sokszor a zene választ, ő rakja be magát a helyére. Aztán kérdés, beenged-e a zene. Bach például nem engedett. Aztán kicsit később igen. Corelli, Purcell, Sztravinszkij beengedett, Sosztakovics magához ölelt.
Együtt mozgás: Purcellnél megtörtént, bejutottam. És akkor Gergye Krisztiánnak, aki pontosan ugyanolyan intuitív, mint én vagyok, elmondom a történetet, megkapja a zenét, és amit létrehoz, az teljesen adekvát viszony lesz velem, a zenével. Nem minden esetben koreográfiának nevezném a működését, inkább létélményt megmutató mozgásnak, miközben — ami számomra a legfontosabb — ő is eggyé válik a zenével. Aztán Tasnádi József, aki új kincs az én magántörténetemben, aki erősen gondolati lény, azt, amit én érzelmi/intuitív, illetve nagyon erős nyelvi/gondolati síkon meg tudok fogalmazni, azt ő képileg egy nálamnál sokkal nagyobb rendszerbe rakja. Körülöleli az én rendszeremet, ami szintén adekvát lesz, egy nyelvet fogunk beszélni. A Purcell azért volt csoda, mert valami miatt mindenki eggyé tudott válni vele.
Nyelv: A darab központi kérdése egy másfajta kommunikációs rendszer bizonyossága, ami ugyanúgy nyomhat neked információkat, csak esetleg nem ismered fel. Mert más nyelven beszél, de ott van.
Történet: Ez nem egy kis emberi történet, hanem az idő előli kitérésről szól, ami mindenkit izgat. Még azt is, aki nem tudja megfogalmazni.
Ki lehet térni? Ki lehet térni, csak nagyon munkás. Azon kívül vannak átjárások. A szerelem. Vagy a vallási téboly, a művészet. Nem a műről beszélek, hanem amikor megtörténik az alkotás.
Párbeszéd/közönség: Végig nagyon figyelek, veszem a jeleket, kommunikálok. Ami jön belőlük, az beépül, sőt azon nyomban vissza is kapják. Tükör is vagyok egyben. Engem a beszélgetés például zavar, jelzem is, nem hagyom annyiban, addig csinálok egy zavaró effektet, míg abbahagyják. Nekem csöndjeim vannak, és a csöndjeimmel együtt kell jöjjenek a többiek. Nem zavarhat bennünket senki. Azt is megérzem, ha gyengül az energia. Akkor egy kicsit rámegyek a dologra. Hát így kommunikálok. És nem tudnak kívül maradni. Ezért szoktak rettenetesen haragudni, mert van, aki nem szereti, hogy ki kell nyílnia, zavarja, ha nem sikerül, rossz érzés, hogy képtelen rá. De hát a művészet erre van kitalálva, nem? Hogy egyenes irányú átjárást biztosítson egy másik dimenzióba. A szerelem az egy adomány, abban nem annyira tudunk tudatosan átjárni. A vallásban meg olyan hosszadalmas, hogy ott történjen valami. De ezeknél is ez a lényeg: a dimenzióváltás.
Engem nem az eksztázis érdekel, mert az benne van, az természetes dolog. Én nem átjutni akarok, arra annyi szer van. Nem arra kell, hogy kinyíljon a tudatom, mert az nekem nyitva van. Én azt szeretném tudni, hogy ott és akkor mi történik.