Mint annyi korábbi Hólyagcirkusz produkcióban, ebben is olyan figurák
jelennek meg, akik szinte elôadásról elôadásra mindig „ugyanazok”.
Sokszor rekvizitumaikat is magukkal cipelik, mint az igazi bohócok.
Mindig ugyanazok a személyek, mindig más és más történetben.
Lelkiállapotuk változhat, személyazonosságuk nem. Ilyen a díva, a
mindig az utolsó pillanatban érkezô énekesnô. Ilyenek a zenekari
tagokat alakító mániákus zenebohócok, akik az elôadás folyamán
tölcsérhegedûn, üvegxilofonon és különbözô hangolású szöghegedûn
játszanak. De néha olyanok, mint egy szinkron- zajbrigád. A dívára
várva megszólal egy tragikomikus zenekar és a kórus idegfeszültségtôl
vibráló operája. A mûvet levezénylô karmester egy ember nagyságú
metronóm ingájához kikötve irányítja nem mindennapi zenekarát. Az inga
néha váratlanul kileng. Olyan irányokba is, amire a legkevésbé
számíthatunk elôre. A darab elsô része rondo formában épül fel, ez a
zenekari árokban játszódik. Ezután következik egy nagy generálpauza,
amely lényegében a csöndnek és véletlen zajoknak partitúra-szerû
elôadása. A „nagy várakozás”, a darab második része inkább egy fúgára
emlékeztet, de jobban hasonlít a fúga eredeti jelentésére, a futásra és
a kergetôzésre, mindez Thomas Bernhard szokásos gyûlölet áriáival
fûszerezve.
„A művészet és minden, ami összefügg vele, egészében véve roppant idegfeszültség.”
(Thomas Bernhard)
|