Mint annyi korábbi Hólyagcirkusz produkcióban, ebben is olyan figurák jelennek meg, akik szinte elôadásról elôadásra mindig „ugyanazok”. Sokszor rekvizitumaikat is magukkal cipelik, mint az igazi bohócok. Mindig ugyanazok a személyek, mindig más és más történetben. Lelkiállapotuk változhat, személyazonosságuk nem. Ilyen a díva, a mindig az utolsó pillanatban érkezô énekesnô. Ilyenek a zenekari tagokat alakító mániákus zenebohócok, akik az elôadás folyamán tölcsérhegedûn, üvegxilofonon és különbözô hangolású szöghegedûn játszanak. De néha olyanok, mint egy szinkron- zajbrigád. A dívára várva megszólal egy tragikomikus zenekar és a kórus idegfeszültségtôl vibráló operája. A mûvet levezénylô karmester egy ember nagyságú metronóm ingájához kikötve irányítja nem mindennapi zenekarát. Az inga néha váratlanul kileng. Olyan irányokba is, amire a legkevésbé számíthatunk elôre. A darab elsô része rondo formában épül fel, ez a zenekari árokban játszódik. Ezután következik egy nagy generálpauza, amely lényegében a csöndnek és véletlen zajoknak partitúra-szerû elôadása. A „nagy várakozás”, a darab második része inkább egy fúgára emlékeztet, de jobban hasonlít a fúga eredeti jelentésére, a futásra és a kergetôzésre, mindez Thomas Bernhard szokásos gyûlölet áriáival fûszerezve.

„A művészet és minden, ami összefügg vele, egészében véve roppant idegfeszültség.”
(Thomas Bernhard)