Hedvig 14 éves volt. Öngyilkos lett, egy közelebbrôl meg nem határozott múlt idôben. Meghalt egy vadkacsa helyett, akit szeretett. Tettének oka egyszerû és evidens: a szeretet hiánya. Önfeláldozás mindazoknak, akik nem képesek erre. Azoknak, akik alkalmatlanok, hogy bárkit szeressenek – önmagukon kívül. Nevezzük ôket családnak. Nevezzük mindannyiunkat családnak, színészt és nézôt egyaránt, akik összegyûlünk egy jó kedélyû vacsorára, egy 14 éves kislány emlékére, hogy igazoljuk: semmi közünk Hedvig Ekdal halálához, akit szerettünk.

„Új elôadásunk színházi munkáim drámai vonulatába illeszkedik leginkább. Azokra a tapasztalatokra épít, melyeket a Londoni Nemzeti Színház Stúdiójában, jeles brit színészek számára tartott workshopom alkalmával szereztem, 2004 tavaszán. Kiinduló pontja az intim személyesség, a hétköznapiság, ami a múltba helyezett drámával párosul. Ibsen Vadkacsa címû mûvét dolgoztuk fel, aminek történetét a társulat közös múltként (mitológiaként) kezeli, és amihez személyes asszociációinkat kapcsoltuk. Ennek a közös múltnak érzelmi összetartó magja természetesen Hedvig önfeláldozó öngyilkossága, melynek terhe minden egyéb szereplôt meghatároz. Mivel a drámai események már csak a múlt emlékei, ezért elôadásunk legfontosabb üzenete nem a történetben rejlik, hanem a megközelítésben. Nevezetesen: már nincs dráma, csak a dráma emléke van; már nincs folyamat, csak a megállt idô van; már nincs lineáris fejlôdés, csak a körkörös önigazolás van. Hedvig halálos hiánya foglalja viszonyba, egységbe és közösségbe a szereplôket, akik talán már nem is szereplôk, nem is színészek.”

(Hudi)