hallgasd hogy
csatlakoznak
szavak
szavakhoz
szótlan
léptek
léptekhez
egymás
után

kilencvenévesen, a végszón
töprengve így eseng a törpe
vágjátok legalább koporsó
memberi méretûre

(SAMUEL BECKETT: FÛZFAHANGOK)

„Ha utánagondolok, tulajdonképpen nincs is szükség ránk, mások éppúgy megtennék, amit mi, ha nem jobban. Az elôbbi könyörgés valójában az egész emberiséghez szólt. De ebben a pillanatban ezen a helyen az emberiség mi vagyunk, akár tetszik, akár nem. Ragadjuk meg az alkalmat, amíg nem késô. Legalább egyszer legyünk méltó képviselôi ennek a fajzatnak, ha már szerencsétlen
sorsunk közéjük vetett. Noha az is igaz, hogy ha összefont karral latolgatjuk, mi szól mellette, mi szól ellene ennek vagy annak, az emberi méltóságnak akkor is eleget teszünk. A tigris megfontolás nélkül rohan tigristestvére segítségére. Vagy elbújik a legsûrûbb bozótba. A kérdés nem ez, hanem az, hogy valójában mi dolgunk van itt. Szerencsére tudjuk. A világ iszonyatos zûrzavarában egyetlen tény világos: Várjuk, hogy megérkezzék Godot. […]
Bizonyos csak az, hogy ilyen körülmények között az idô lassan múlik, tehát azon igyekszünk, hogy megtöltsük cselekvésekkel, ezek eleinte ésszerûnek hatnak, aztán szokássá válnak. Te persze azt mondod, hogy így óvjuk értelmünket a megháborodástól. Természetesen. Néha azonban megfordul a fejemben, vajon az értelmünk nem tévedt-e régen el az éjszaka végtelen terein?”

(Samuel Beckett: Godot-ra várva, II. felvonás)