„Erôszak a családban – olvassuk az újságokban, látjuk a tévében, vagy hallunk róla a rádióban – Milyen szörnyû lehet! – gondolja az a néhány szerencsés, aki csak távolról hallott ilyesmirôl. A többségnek azonban görcsbe rándul a gyomra, vagy azért, mert gyermekkori rémképek elevenednek meg e néhány szó hallatán, de az is lehet, hogy szülôként nem tiszta a lelkiismerete.Olyan is van, aki mindkét problémakörben érintett. Sôt! Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a szülôktôl kapott nevelési modell olyannyira belénk ivódik, hogy a késôbbiekben még akkor is hasonlóan bánunk gyermekünkkel, ha ez a módszer a terror eszközeitôl sem riad vissza és mi magunk gyermekként rengeteget szenvedtünk miatta; akkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy ide tartoznak a legtöbben. Nekem szülôként tiszta a lelkiismeretem, mivel nincs gyerekem. A gyomrom azonban görcsbe rándul a fenti szó hallatán. Hôsünk a hétéves Kosár Erika. Ôt kell szeretni. Neki drukkoljanak! Gyôzni fog.”
(Pintér Béla)

„Bár A Sütemények Királynôje nem zenés darab, mégis zenélnek benne. A család valamennyi tagja kötelezôen citerázik – így engedelmeskednek a zsarnok apa hagyományôrzésrôl és népi értékekrôl alkotott elképzelésének. Ahogy vezényszóra letérdepelve citerájuk fölé görnyednek, és megalázottan pengetni kezdik szomorú mûnépdalaikat, többet kifejez a nyers valóságnál – a szimbolikus gesztus, a koreográfia, a kórusjelenet a citerázást közös sorssá emeli. A hangszer és a köré fonódó nevetséges, ostoba történetek (a nagyapa, a népi bárd zenei tehetségének legendája, az egyik gyerek álságos története arról, hogy micsoda megnyugvás számára citerázni) a darabban és az elôadásban is pontosan kifejezik az alezredes apa elborult tudatát.”
(Tompa Andrea: Generation ’84, Színház, 2004. december)