„Tiszta, enyhe nap, vízfestékkék az ég. Egyforma kôházak mellett
megyünk el, az út sáros csapássá változik, tócsákban áll a víz.
Egyenest a napba sétálunk, alacsony, vízszintes fénysáv a füvön. A […]
folyó: a kiszáradt, sárguló káka mereven zizzen a szélben. Át a kerítés
fölötti, csikorgó falépcsôn. Hunyorítunk a napba: csillognak a mezôk
zöld füvei, laposan nyúlnak el a folyó két partján, szivárványszínek,
mintha lebegnének a füvek zöld sugarai fölött. Az elárasztott mezôk,
öntözôárkok, víztározók halványkéken tükrözik az eget. Csendes vidék.
Ember sehol. Elôttünk a fényben ezüstösen csillogó ösvény, a
zománcozott mezôket sötét fûzfák keretezik, tehenek sötét árnyéka
mozdul a naptól csillámos füvön, békésen legelészô, közeledô alakzatok,
a farkukat sár tapasztja, köti csimbókokba. Élénkvörös galagonya
díszeleg a kátyús ösvényt szegélyezô magas, csupasz bokrokon. Egy
karcsú fekete bodza nem evilági neonzöld, kísérteties mohazöld törzse.
Apró vörösbegy, a háta olajzöld, sötét nagy szeme nedves, a begye
narancssárga. Szálegyenes tartású öregember biciklizik el mellettünk,
pórázon fehér terriert futtat, a kutya átgázol a pocsolyákon. Nagy
szélcsend. A távolban a vadászkutyák csaholnak. Visszanézünk a városra:
[…] fehér tornyai a csupasz fák zúzmarás csúcsai fölé magasodnak.
Tiszta a levegô, nyugodt a táj.”
(Sylvia Plath: Naplók)
|