„Tiszta, enyhe nap, vízfestékkék az ég. Egyforma kôházak mellett megyünk el, az út sáros csapássá változik, tócsákban áll a víz. Egyenest a napba sétálunk, alacsony, vízszintes fénysáv a füvön. A […] folyó: a kiszáradt, sárguló káka mereven zizzen a szélben. Át a kerítés fölötti, csikorgó falépcsôn. Hunyorítunk a napba: csillognak a mezôk zöld füvei, laposan nyúlnak el a folyó két partján, szivárványszínek, mintha lebegnének a füvek zöld sugarai fölött. Az elárasztott mezôk, öntözôárkok, víztározók halványkéken tükrözik az eget. Csendes vidék. Ember sehol. Elôttünk a fényben ezüstösen csillogó ösvény, a zománcozott mezôket sötét fûzfák keretezik, tehenek sötét árnyéka mozdul a naptól csillámos füvön, békésen legelészô, közeledô alakzatok, a farkukat sár tapasztja, köti csimbókokba. Élénkvörös galagonya díszeleg a kátyús ösvényt szegélyezô magas, csupasz bokrokon. Egy karcsú fekete bodza nem evilági neonzöld, kísérteties mohazöld törzse. Apró vörösbegy, a háta olajzöld, sötét nagy szeme nedves, a begye narancssárga. Szálegyenes tartású öregember biciklizik el mellettünk, pórázon fehér terriert futtat, a kutya átgázol a pocsolyákon. Nagy szélcsend. A távolban a vadászkutyák csaholnak. Visszanézünk a városra: […] fehér tornyai a csupasz fák zúzmarás csúcsai fölé magasodnak. Tiszta a levegô, nyugodt a táj.”
(Sylvia Plath: Naplók)