Volt egyszer egy színházi öltöző, kívülről M. Aliz nevét írták az ajtajára. Odabenn a tükör alatt a polcon rend volt és tisztaság, a fogasok előtt három terrakotta katonaszobor álldogált. Mindannyian elmúltak kétezer évesek, nem csoda, hogy törékenynek meg fáradtnak érezték magukat, és úgy gondolták, hogy nem itt kellene lenniük.

Próbálták magukra felhívni a figyelmet. Toporogtak. Köhécseltek. Az egyikük azt mondta: , de válasz nem érkezett. A tükör alól elvettek egy púderos dobozt (aki egyébként szintén úgy érezte, többet érdemelne), a fogasok elé letettek egy pár magas sarkú, csatos lakkcipőt. Aztán az egyik szobor megrepedt. Két társa megrémült, és igyekezett összeszedni magát. Hallgattak, álltak feszesen, szorították az övükbe tűzött rövid kardot.

Pedig éppen akkor lovagolt végig a folyosón Csin Si Huang, az első császár, az ő parancsnokuk. Talán elég lett volna annyit suttogniuk: , és császáruk kinyitja az öltöző ajtaját, hogy kiengedje őket. De ők csak álltak, a császár pedig ellovagolt a Li hegy felé.