– Nekem úgy tűnik, senki nem tudja, mit fogsz ma játszani. Te tudod?
– Ó, én persze. Már több mint két éve. Ezt a darabot eredetileg a Holland Színházi Intézet meghívására készítettem. Disszidens színházakról szerveztek egy szimpóziumot, akkor kértek fel, hogy csináljak számukra valamit.
– A disszidens színházról rögtön te jutottál eszükbe?
– Én voltam számukra a klasszikus disszidens, és mivel elég sokat dolgoztam Hollandiában, nem is olyan meglepő, hogy engem választottak. Rögtönzésről szó sincs. Nagyon komolyan meg van komponálva az egész, vetítés lesz, a vetítéshez igazított zene, a szöveghez igazított fény és így tovább. Iyen értelemben ez egy klasszikus előadás, sőt, a mechanikája inkább a modern klasszikusokéhoz hasonlítható. Egy élő film az egész.
– A disszidens téma neked még aktuális?
– Erre szólt a felkérés eredetileg, de én sosem kedveltem a direkt válaszokat. A darab arról szól, hogy egy repülőn utazom, és barátokra, ismerősökre, elmúlt eseményekre, szorongásokra emlékszem vissza. Egyáltalán nem direkt, közvetlen a kapcsolat. Talán csak annyiban, hogy amikor elmentünk Magyarországról, akkor bolyongtunk a világban, és ennek megvan a maga létformája.
– Csakhogy már jó ideje hazajöttél.
– Azért még nem változott meg ez az állapot. A hontalanság megmarad. Nem azt mondom, hogy nem érzem jól magam akárhol, hanem azt, hogy sehova sem tartozom. Amikor letelepedtünk New Yorkban, úgy nézett ki, hogy ez az állapot végleges. Amikor először visszajöttem, körülnéztem, és azt gondoltam, jé, ez van, ez mozog, és most sokkal érdekesebben alakulnak az események, mintsemhogy csak úgy legyintsen az ember. Közben meg New Yorkhoz köt az életrutinom. Inkább tudathasadásos állapot ez, mint bolyongásos.
– Amerikában legalább ott volt a társulat.
– Az a kérdés, hogy a társulat hova tartozott. Együtt nem tartoztunk sehová. Közel voltunk egymáshoz, de éppen ezért nagyon meg kellett őriznie mindenkinek a saját integritását. Amikor ennyire összezártan élnek emberek, komoly csata folyik akörül, hogy én vagyok én, te vagy te, és ne keverjük össze ezt a két dolgot. Mert különben az egész megbénul. Ez az önkéntes társulás tizenhat évig működött, és végül letelt az ideje. Magától.
– És egy új társulat?
– Az már nagyon nehezen menne, arról nem is beszlve, hogy ennek egzisztenciális feltételei is vannak. Fiatalnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ennyire elkötelezze magát. Ha meg nem kötelezi el magát, akkor minek. Nekem egy elég nagy batyum van már, és ez eleve meghatározná a jelenlétemet egy társulatban.
– Volt alkalmad a fesztiválon másokat nézni, másokkal beszélgetni?
– Sajnos nagyon szűkös az időm, de azért találkoztam emberekkel. Meg-megszólítanak, hogy látták előadásaimat. Én csak ritkán nézek másokat, mert nem vagyok egy néző típus. Ha megszólít valaki, hogy éljünk társasági életet, abban benne vagyok, de én nem nagyon megyek oda másokhoz, hogy na, beszélgessünk.
– Ez a fesztivál egy olyan közeg lehetne, ami közelebb áll a szívedhez, mint mondjuk a Katona.
– Én nagyon szeretem a személyes dolgokat. Talán egy fenntartásom van: a személyesség addig érdekel, amíg nem vagyok túlzó helyzetbe szorítva. Egy festmény tetszhet, de ha egy lakásban kell vele élnem, akkor már óvatosabban válogatok. A személyességnek van egy mindenkire vonatkozó része, és van olyan, ami túl van ezen, és az nem érdekel.