A projekt Danyiil Harmsz, orosz költő-író gondolataiból indul ki. A legfontosabb itt nem is a gondolat, nem a tartalom, nem a forma, hanem a rend tisztasága (ugyanaz a rend, mint ami az egész világot uralja). Nehéz beszélni régi szavakkal egy új nyelven. Úgy gondolom, hogy magunkat is meg fogjuk lepni, létrehozva ezt úgy, ahogy korábban nem csinálták, felhasználva erre a teret, a színt, a ritmust, a tárgyakat, a figurákat, az ő költészetének szellemében.

(Oleg Zsukovszkij)

„Zsukovszkij valóságos színházi világutazó: a Derevo, a Formalnij és az Ache Színház tagjaként, majd szólistaként járja a világot, hazánkban évről évre feltűnik a szegedi THEALTER-en. »Pero színháza a rend színháza« – írja Halász Péter. A Metanoia Különítmény élén megszállott aprólékossággal kidolgozott, a vizuális dimenzió teljes felértékelését valló előadásaival valódi színházi alternatívát kínál.
Az előadás ihletője, a húszas-harmincas években élt Danyiil Harmsz, az orosz abszurd és groteszk kiemelkedő alakja, pályáját racionális elemeket és nyelvi mágiát egyesítő költőként kezdte. Központi témája az értékek és fogalmak relatívvá válása. Legismertebb művei gyermeki kreativitást, bohózati elemeket, brutalitást és lírát szintetizáló, filozófiai kérdésekre, metafizikus élményekre fogékony, pár oldalas írások, melyeknek elemei motívumszerűen csengenek vissza az egyórás előadásban. (…) Zsukovszkij számtalan kelléket használ: meg nem gyulladó gyufát, összegabalyodott zsineget, kézre-fejre húzható nejlonzacskókat, kiaggatott vécépapírdarabokat, piros zoknit, az égből láthatatlan damilon előhimbálódzó fogkefét vizespohárral, pici piros szalag masnit, lisztet és üres műanyag dobozt, amibe aztán begyűjteni igyekszik a levegőben kavargó lisztfelhőt… Szerencsétlenkedése, tárgyakkal folytatott küzdelme esendő és kedves-mulatságos. Legszebb pillanata, amikor késsel-villával a kezében saját testét sózza, vágja, szúrja, harapja és eszi meg. Sorra húzza elő a kellékeket a kis kulisszák mögül, és sorra dobálja is el őket. A tárgyak és a poénok esetlegesek, játéka szertelen. (…)
Ha Zsukovszkij a szertelen-játékos, akkor Perovics a filozofikus bohóc. Más a technikája is: lényegesen kevesebb eszközzel dolgozik, de azokat újra meg újra előveszi. Belebonyolódik kellékei világába: kibontja a triviális, hétköznapi tárgyakban rejlő játéklehetőségeket, előhívja titkaikat. Fele annyi szkeccse sincs, mint társának, mégis ő a színesebb jelenség, ő vonzza inkább magára a nézői tekintetet. Az ő játéka marad meg inkább emlékezetünkben titokzatosságával, rejtett, leheletfinom színeivel, feszült izgalmasságával. (…) Kettejük közül Perovics figurája tűnik a vezetőnek – felnőttnek, de legalábbis nagy testvérnek. Ő csitítja kisgyermekként gügyögő társát, pontos időérzékkel ő állítja meg a hosszan, némán, mozdulatlanul kitartott pillanatot a fonalas rész végén, végül ő önti szavakba az ember nélküli, elhagyott, félelmetes szerzetek és állatok lakta kunyhóról szóló Harmsz-mesét. Perovics a kontroll, az érett szellemi fölény birtokosa – és különös rendet és harmóniát sugall, hogy Zsukovszkij nem lázad az alárendeltség ellen. Hagyja magát vezetni.(…) Mint a lepkemotívum, olyan tiszta és tünékeny maga az előadás is. Egyszerűség, könnyed naivitás, tisztaságvágy, valamiféle idealizált alternativitás sugárzik belőle. Nem „korszerű”: nem használ technikai bravúrokat, nem provokál, nem lep meg. Mégis melenget.

Forrás: szinhaz.net