Van cirkusz, amely pergődobok ricsajában érkezik, szekerén flitteres, karcsú légtornászok pipiskednek, a bakon égő tekintetű, pödrött bajszú spanyol ül, csíkos trikóban, és három szelidíthetetlen bengáli medve van a hámba fogva. És van, ami nem ilyen. Nyilván ez sem új, miért pont ez volna az. Szomorú bohócai magukat fogták a kocsi elé, nehéz lépteik zenélnek, legörbülő szájuk úgy csendül, mintha kristálypoháron kocogtatnák, a kalapjuk mellé tűzött kókadt virág parancsszó nélkül is violinkulccsá görbül. Hajnalban érkeznek vagy késő este. Az ő porondjukon nincs világszám, nem győzi le senki a gravitációt, és nem kap még aznap este, a második előadás után hathavi szerződést egy Szentpétervár-Vlagyivosztok turnéra. Az ő porondjuk majdnem üres; csillogó, áttetsző héj. Hólyag. Nem könnyű eljutni Idáig. Üresnek lenni, az a legnehezebb.
Őszülő jegesmedvét, fáradt artistát képzelek melléjük. Rezignált, kifestett szemű porondmester lép a fűrészporos színpad fénykörébe. Még játszik, de már tudja, hogy hiába.
Ők az érdekes alakok: akik már leszámoltak illúzióik legtöbbjével, aztán illuzionistának álltak. Akik megunták a nagy trükköket, kinevetik a lángoló karikát, és legyintenek a háromszoros duplaszaltóra (biztonsági háló nélkül, bekötött szemmel – világszám!).
Szökj meg egyszer otthonról. Szegődj pödrött bajszú spanyolnak egy vándorcirkuszhoz, tölts el ott sok évet, és szökj meg onnan is. Vidd magaddal a már semmire se jó kiöregedett szamarat, aki régen számolni tudott, és a ráadásban eliázta a Nemzeti dalt. Indulj el vele hazafelé, tévedj el, és ülj le valahol egy nagyváros kisvárosias utcáján a járda szélére. Arra fognak jönni. Hajnal lesz, köd meg macskakő, jön a Hólyagcirkusz és magával visz – bennük bízhatsz, felismerik azt, aki hozzájuk tartozik. Erről lehet felismerni őket.