A Sziámi együttes három tagja beszélget egy autóban: Müller Péter, Gasner János és Záhonyi Enikő.

Enikő: Azt láttátok, hogy csupa női zenekar van meghívva idén a THEALTER-re? Hogy kerültünk mi a képbe?
János: Én arra gondolok, hogy én majdnem annyira érzem magam nőnek is, mint amennyire ezeknek a zenekaroknak a meghatározó egyéniségei férfinak. És az az igazság, hogy én ünneplem bennük a férfit is. Felül tudok emelkedni azon, hogy csinos nők, aranyos lányok. Én azt normálisnak tartom, amikor átjár az ember a másik térfélre. Soha nem lehet gólt rúgni, ha az ember nem megy át a másik térfélre a hálót megrezegtetni.
Enikő: Lehet, hogy nem így van, de érdekes szerintem, hogy a mai alternatív zenei életben főként nők vannak jelen, nem?
Péter: A legdurvább leegyszerűsítés, amiről most beszéltek, hogy férfi és nő. Mi történetileg elhelyeztük magunkat ebben a problémakörben, mondjuk az Ahány ember, annyi nem szövegünkre gondolok. Mi így viszonyulunk ehhez a dologhoz, vagyis mi vagyunk az egyetlen magyar leszbikus férfizenekar.
Enikő: De azért a legutóbbi Songwriters esten a VOLT-on is a költőnők voltak többségben. Nagyon jelen vannak a nők, na! Csak ezt akartam mondani.
János: Ez más dolgot jelent, a közönség egy bizonyos része, aki a harsány rockzenéből menekül, az egy ilyen klubban jobban megtalálja a maga ön- és közkifejezési módját, mint más helyeken, ahol letapossák, megrugdossák, sörrel kínálják, majd leöntik, satöbbi. A másik része pedig fantasztikusnak tartja, hogy egyáltalán vannak alternatív zenekarok, amik nőkről is szólnak.
Péter: Ebben a pillanatban ment el mellettünk egy szőke csaj miniszoknyában, és azt mondta: „Igen, kemény fiú vagyok!” Ezt nem hallottátok? Szóval, én nem szisszennék azért minden kis szilánkhoz, voltaképpen nagyon nem is szeretek férfi lenni. Ezért jó dolog a színház. Igazából ez a tévedések vígjátéka, hogy mi most itt vagyunk, és nagyon szeretünk tévedni, mert eltévedni emberi dolog. Ez egy hülye kérdés, hogy mit keresünk a THEALTER-en. Azt keressük ezen az alapvetően női zenekarokat felsorakoztató fesztiválon, hogy meghívtak bennünket. Fényes ellenpontként, naiv fallikus szimbólumként leszünk jelen a színházi szexualitás színpadán.
János: Nem lehetne egyébként, hogy női ruhában…
Enikő: Én női ruhában leszek…
Péter: Egyszer mi adtunk a Jánossal egy koncertet, ahol rajtam összesen két combfix volt és a farkamról egy porszívócső tekeredett a nyakamra, és a János nagyon komoly effektezéssel egy szál gitáron kísérte a Mylord című számot, a háttérben pedig Pasolini Salo című filmjét vetítették. Sőt, én egyszer egy női balettdresszben simogattam negyven televíziót.
Szerintem ezt mindenkinek meg kellene tenni néha, de most már nem gondolom, hogy öreg kurvának kéne öltöznöm.
Enikő: Persze, ezekről én, vidéki kislányként, mind lemaradtam. Nekem az is csak mostanában derült ki, hogy akkoriban sokszor nagyon színházi koncerteket tartottatok. Péter, te mindig a színház közelében voltál, Jánosnak is volt egy színháza, én itt Szegeden játszottam. Ez a vonzalom nagyon jelen van most is, például a Songwriters esteken.
Péter: A Songwriters klub nem színház, hanem a mi orfeumunk, ez egy olyan klub, aminek akkor is a tagja lennék, ha felvennének. Egy olyan találkozóhely lett, ahol összejött a magyar költészet és a magyar progresszív zene színe-java. És egy évadon keresztül hetente minden este ott mutatták be a dalaikat a dalszerzők. Sok kedves nő társaságában voltunk ott, többek között így került vissza a zenekarba a női vokál. Ez egy engedmény, nem tudunk elszakadni attól, hogy vonzódunk a női nemhez, bár bizony kompromisszumokkal jár, hogy nők is vannak a színpadon, mert így mi nem tudunk kellőképpen nővé válni. Egyébként, amikor újra kezdtünk dolgozni Jánossal, az eredetileg nem is zenekar akart lenni, hanem Pesten a Trafóban egy közeli barátunk halálára celebráltunk egy előadást, ami egy nagyon komoly multimédia show volt.
János: Amikor a rock and roll zenekar megnyilvánul színházként, az azt jelenti, hogy a mai világ az olyan tufa, egy olyan pontra jutott az emberi kultúra, hogy nem elég annak lenni, ami vagy, hanem még annak is kell látszani.
Enikő: De azért furcsa ez, mert nekem a rock and roll az elementáris jelenlétről szól, aki ott van, az teljes valójában van jelen, zsigerből nyomja magát a színpadon. Akkor miért kell mostanában bevetni a koncerteken mindenféle más effektet, hatáselemet?
Péter: Ez nem ugyanaz… Mindenkinek van saját multimediális jelzőrendszere.
Enikő: De az nem elég, hogy ott áll öt ember és baromira zenél?
Péter: Van, amikor elég.
János: A színpadtól két méterre ezt még jól veszik, de tíz méterre már egy hangosító berendezés kell…
Enikő: … ezért szeretem a kis helyeket…
János: … húsz méterről még nagyobb hangosítás…
Péter: … plusz egy kivetítő.
János: De ezek gagyi eszközök, torzítják az infót… Azoknak, akik kétségbe vannak esve ettől a világtól, azoknak nagyon szeretnénk egy kétségbeesett discót tartani. Hogy kétségbeesésük nemesedjen, fenségesebbé váljon, netán szublimálódjon.