Zavarba ejtő feladat egy kánikulás nyári délutánon összefoglalót írni a szentesi gimiről. Bocsánat. A Szentesi Gimiről. Lehetne talán kezdeni némi kronologikus ténnyel; miszerint a Horváth Mihály Gimnázium mióta működik, kik voltak a vezetői, mióta van diákszínpada, stb. A lényeg azonban – hiszem – nem ezekben az információkban rejlik.

Lehetne anekdotázni a legendás gimis történeteket felemlegetve, vagy dicsekedni számos „nagy” névvel, akik ezek között a falak között élték át első színpadélményüket. Lehetne. És mégsem ezt teszem. Igyekszem – tétován, dadogva – inkább ennek a műhelynek a szellemét megragadni. Kicsit átadni abból a levegőből, amit az ember irodalmi-drámai tagozatosként négy éven át belélegez, és szinte észrevétlenül, mégis egy életre itatódik át vele.
Kezdetnek ott egy név. 1953 óta fémjelzi a gimiben folyó színpados munkát, és persze nemcsak azt. Bácskai Mihály. Miska bá. Skabá. Cseppet sem rettegett, mégis mérhetetlenül tisztelt igazgatónk – több mint apánk (hehe) –, akiről talán kevesen tudják, milyen cselszövés áldozataként került annak idején Szentesre. Történt ugyanis, hogy a fiatal tanár kapott egy levelet – igazi minisztériumit ám! – (ez akkoriban a hadba hívó paranccsal egyenértékű utasítás volt), hogy mivel a felesége a szentesi gimnáziumban dolgozik, így neki is ott biztosítottak állást (köszönje meg!). Ezzel egy időben kapott ugyane’ szöveggel levelet a felesége is, hogy mivel a férje… ezért neki is ott… (köszönje meg!) Apelláta nem volt. A fiatal pár sűrű hálálkodások közepette áttelepedett Szentesre, hogy ott olyasmit csináljanak, hozzanak létre, teremtsenek meg, alkossanak, amilyet még nem látott a világ! Asszem, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen kezdet után páratlan akaraterő, emberi tartás, a pálya iránt tanúsított alázat és mindenekelőtt önfeláldozó szeretet kellett ahhoz, hogy véghezvigyék, amit véghezvittek. Miska bácsi ’53-tól kezdve nagy lelkesedéssel irányította a diákszínpadot, lassanként, – mint valami mérget – csepegtetve diákjaiba a színház, a szép, az alkotás iránti áhitatot, majd ’78-tól új gyermeke, az irodalmi-drámai tagozat fölött bábáskodott. No persze nem tette ezt egyedül. „Lenne már ennyi idő?” – mondta mindig a felesége, Erzsi néni, ha valaki késett egy óráról, ezzel le is zárva a témát. S kanyarodott vissza a magyar nyelv gyönyörűségeihez, az irodalom felsőbbrendű szellemiségéhez, melyben a szabályok, ó, a szabályok arra valók, hogy akkor szegjük meg őket, ha célunk van vele! Tudni Kellett nála. Muszáj volt. Nem a jegyért. Egy pillantásáért. Mellesleg így van ez ma is. Ha az ember (akár meglett anyaként, akár neves művészként) összefut vele, megremeg a térd, s vigyázzuk szavaink! Hogy csak néhány nevet említsek még: Perjésné Dózsa Erzsi félig lehunyt szemhéja mögött csalhatatlan kritikus. Mindig tudja, mi jön őszintén, szívből, igazán. Aztán Sineger Júlia, Sinci, a beszédtanár, hűvös eleganciával simította el a selypegő, raccsoló hangjainkat, meg Keserű Imre, a mi osztályfőnökünk… Majtényi Nagymackó-Dzsezzisten András, hogy a zene, a Zene is méltó helyet kapjon… Ott volt a Humor, a Tolerancia, az Emberség, hogy vigyázzák lépteink. És ott járkálnak ma is az iskola falai között, és új generációknak tanítják, hogy miért érdemes élni, hogy mitől Ember az ember, hogy mi fontos és mi nem. Hogyan küzdjünk meg démonainkkal, és a „hivatalnak packázásait” hogy viseljük, vagy ne viseljük el. Miért érdemes áldozatot hozni, és hogy Semmi mellett nem kell félrefordított tekintettel elmenni.
És a Színház.
Az édes, az imádott.
Ahol csak az igazat – Igazat – lehet elmondani.
Elhazudni.
A színpadon töltött pillanatok szent pillanatai az életemnek. És nemcsak annak a négy évnek.
Húsz év telt el azóta.
Még mindig érzem az ízét. Még mindig hiányzik. Még mindig irigylem azokat, akiket az élet megtartott a színház közelében.
Még mindig szeretem a színház illatát.