Alapvetően gyáva vagyok. Inkább őrizgetem az emlékeim. Nem szívesen zarándokolok el újra nagy érzelmi amplitúdójú helyekre. Nem próbálom hosszú idő után lecsekkolni a fontos embereket. Nem szívesen rombolok le illúziókat.
Ami először elbűvölt, a szépség.
Férfiak és nők, kopaszon pedig, szemöldök nélkül. Mindez a hétköznapi életben inkább megfoszt bennünket azoktól az irányjelzőktől, amelyek alapján a szembejövő ismeretlent szavak nélkül azonosítjuk, skatulyába rakjuk (mit néz meg először egy nőn? mit néz meg először egy férfin?). Vagy ellenkezőleg: épp ez a hiány lesz az irány-, esetleg vészjelzőnk. Persze a színpad más: egy szinte csupasz, „tiszta” test pillanat alatt lehet bármilyen karakter (… szabadság, szerelem…), elég egy rózsaszín paróka. De mégis… (színház az egész…) Meglepődhettem volna, hogy ezek a férfiak és nők, mit sem törődve irány- és vészjelzőkkel, kopaszon és szemöldök nélkül, valójában csupaszon (az ember kiteszi a lelkét…), oly fontosnak tetsző, természettől adott pajzsok nélkül járnak-kelnek a színpadon kívül is. Hogy mernek. Valahogy most jól esik arra gondolni, hogy mégse. Nem idegenkedtem és nem irigyeltem a bátorságot. Most sem félek.
És akkor a test. A testek.
Nagyon fiatal voltam, de volt bizonyos előéletem, színházi. De én ilyet, azelőtt, soha! Persze, persze. Számon tartottam egy Bán Jánost, mint kivételt, meg láttam már, felvételről, Jel Színházat is. De hogy az ember, az uralkodásra született evolúciós csúcsalak, élő és élettelen örökös diktátora, ilyen mértékben ura legyen önnön testének; hogy ezzel mutassa meg, mennyire érthetetlen, megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan, de bírható titok vagyunk egytől-egyig a kislábujjunktól a fejünk búbjáig; hogy úgy legyen fontos a fegyelem, a figyelem, a test rafinériája, hogy az első ámulat után mégse erre figyelj, de ez legyen az alap, ahonnét elindulsz, nevetve és sírva, gyűlölni és szeretni, lehetőleg mindezt egyszerre, azonos intenzitással, lehetőleg szavak nélkül, vagy talán egy dalban, egyszer és mindenkorra, mégis könnyedén – hát, úgy emlékszem, 1992-ben ez nem volt mindennapos színházi tapasztalat, még az alternatívok, a függetlenek, a szabadok között se.
És van úgy, hogy pontosan tudod: ez AZ a pillanat. De aztán mégis, minden másképp lesz. Másképp lesz jó.
Nagy levegőt kellett venni, mert jó darabig visszafojtottuk.
És már tudtuk, pedig nem is sejtettük: valami biztos elkezdődött. A Derevo és a Jel 1986-ban alakult (és muszáj ide írnom, test, ámulat és színház okán: a Cirque du Soleil 1984-ben.).
És velünk, körülöttünk, igen, igen, általunk is elkezdődött valami. Éppen itt. (sok víz lefolyt a Tiszán…)
Anton és csapata 1992-ben, Nagy József és társulata 1994-ben volt először vendégünk Szegeden. Mindkettő nagyon régen volt. És hülyén hangzik azzal dicsekedni, hogy együtt ettünk Antonnal a SZOTE-menzán. Vagy hogy tréninget vezetett nekünk. S hogy azt terveztük, sűrűn (évente többször) visszajár majd hozzánk, tanítani. Nem csak minket, kiváltságos együttebédelőket: szakmabelit, laikust, bárkit, akiben kellő elszántság, érdeklődés, nyitottság és alázat van. Járjon bár szemöldökben vagy anélkül.
1993-ban a Derevóra éhes szegedi közönség zsúfolásig megtöltötte a Kisszínházat. 1997-ben Nagy József társulata volt látható ugyanott. A Derevo egyetlen egyszer, 1995-ben lépett fel a THEALTER-en, s azóta nem is jártak Szegeden. Legalábbis így, Derevóként. Mert egyébként volt itt aztán például Merkusev, Zsukovszkij – szólóban és társulattal –, a Clipa Izreelből, a Teatr Novogo Fronta Csehországból vagy Roman Dubinnikov, a tatár sámánzenész. Nagy József 1998-ban táncolt legutóbb a Régi Zsinagógában, de vendégünk volt az AIOWA, Urbán András és Társulata, Döbrei Dénes, Bicskei István Bütyök, Szakonyi Györk – hogy csak néhány nevet említsek.
Két, szélesre tárt, gazdagon burjánzó növényzettel terhes mezőre nyíló súlyos kertkapu.
Nem, nem az következik, drága barátaim, amire gondoltok. Nem a sirám, hogy mennyire másként is alakulhattak volna a dolgok. Hogy milyen szörnyű, hogy mi, magyarországi, vidéki fesztiválcsinálók, ámátőrök a szakmában, s a pénzszerzésben kiszolgáltatottak, eredeti terveinknek (évekre előre tervezhető programú nemzetközi fesztivál, mellette akadémia, konferencia, szakkönyvkiadás stb.) másfél évtized alatt is csak a töredékét valósítottuk meg. Persze, ez mind igaz. És a közönség is megérdemli, hogy lássa időnként: ki mire jutott a tehetségével.
Hát akkor mutogassunk most ujjal, rájuk.
Antonra és tanítványaira – a Derevóra.
Adriano Miliani és Alekszej Merkusev ex-derevós irodistákra.
Oleg Zsukovszkij iskolamesterre.
Itt vannak. Újra.
És, még mindig, itt vagyunk mi is.
És én még mindig azon gondolkodom, mitől van az, hogy emberek, földi halandók, ennyire tudják, ennyire bírják a borotva élét. Mert a test, ó, a test, csak ott énekel. Szívvel. Lélekkel. Buján.