Lajkó Félix nem szeret nyilatkozni, azt mondja, fél a kamerától (amikor nem zenél), nem bírja a buta újságírói kérdéseket, meg a kihegyezett digitális diktafont. Igaza van.

Egyszer, fiatalabb korunkban – 1995-ben vagy 6-ban – megérkezett abba a kedves kis újszegedi kocsmába (Középfölde), kora délután. Azt mondja, jaj, este CD fölvétel van. Lesz Debrecenben, illetve valahol mellette, egy kis településen.
„Hú, elfogyott a pénzem, azt sem’ tom, merre van Debrecen, éhes vagyok és szomjas, micsinájjak?”
Némi tanakodás után azt találtuk mondani, ülj le, itt egy sör, egyél, és várj. Aztán pánikszerű telefonálások történtek – a Lajkó evett és ivott –, végül az egyik tiszaszigeti barátunk fölvette a telefonját, és azt mondta, a Lajkót, hát persze, elviszi, ahová akarja. Mondtuk, hová, azt mondta, rendben, semmi gáz, mindjárt jön, várjon a Félix. Ő, a Félix, azt mondta, vár, ha kap még egy sört, de aztán olyan lesz, mint a viccbéli kismalac, aki beleesett a gödörbe…
Kapott egy sört – kocsmárosok voltunk, vagy mifene –, és megérkezett egy tűzpiros autó, aminek gazdája a lemezfelvétel helyszínéig röpítette. Hát így jutott el Lajkó Félix Debrecenbe, igaz, pulykakakast nem vett, viszont elindult a világhírbe, s azóta is él, megfontoltabban, családdal, szép emlékekkel, hogy most megint itt zenéljen Nektek Szegeden.
Belehúz, kitart, szeret. Mi is őt.
Tisztelt Vendégeink! Hölgyeim és Uraim!
Lajkó Félix hazatért és a húrokba csap.
De a sajtót továbbra sem kedveli.
Inkább hallgassuk a hegedűjét.
A szívét.
A miénket.
A Tiéteket.