Hétfőn, délután ötkor már tűkön ül, illetve egy félre tett díszletből kiálló facsavarban, de ül, vár, és kitartó Ön.
Egy szintén kitartó, nagyon lassú, fehér arcú bohóc áll a Hajnóczy utca 12. bejárata előtt: esernyője nyitva. Az eső az nem jön – mintha Godot-ra hajazna –, helyette egy bohóc lufikat fúj az Ön Gyermekének és Anyjának. Közben fényképezik Önt, Barátnőjét, Alakalmi Ismerőseit, meg a muskátlikat.
Ön sorba áll, megveszi a hétfői belépőket, miközben keddre és szerdára is rendel előre. Örömmel hallja, hogy a vasárnapi záró partira nem kell jegyet venni, elég, ha elég elszánt és bátor vízre menni (Piros Úszóház).
Miközben Ön csikkel tömi meg a kis kék hamutálat, a Derevo színház tagjai alsógatyában lazulnak. Készülnek. Másfél óra múlva szülnek.
Közben arról értesül, hogy Pintér Béla és Társulata a Mars téren beépít, mert kétszer is játszanak.
Azon morfondírozik, vajon a Sziámit eléri-e a JATE Klubban majd éjfél után. És egyáltalán: miért JATE még mindig az a klub, amely már jó néhány éve az SZTE klubja, de aztán rálegyint: ezek a nevek nem változnak, csak az italok drágulnak – de hát ez mindenhol így megy.
Aztán Ön iszik egy fehérbort, aztán egy vöröset. Aztán a hölgyeknek gyümölcsöt kínál, egy gyermeklábra majdnem rálép, meghallgatja a megnyitót, és lassan felvidul:
Szegeden van, újra, vagy éppen először, de a lényeg, hogy itt jár.
Itt fekszik.
Itt kel.
Itt kell lennie.
Mert Önt itt szeretik, emberszámba veszik.
És azt is megköszönik, hogy eljött.
Újra elvárják.
Ez nagyon szép megnyitó szöveg volt, csak az angolt nem értettem, mondja Ön, de én tudom, hogy Maga viccel, mert itt a néző is előadóvá válik, megnyilatkozik, lát, hall, és senkinek sem vallaná be, hogy fáj a szíve.
Szenved.
Boldog.
Hazatalál és eltéved.
Megfutamodik.
Harcba száll.
Éjszakázik.
Kimararad.
Belefér.
Itthon van.