A konferanszié közli velünk, hogy itt csupa „égő” produkció lesz, s hogy halálosan komolyan vegyük mondatait – már amennyire komolyan lehet őt venni –, fröccsöntött halálmaszkot ölt, művért pumpál az arcába, s felolvassa a TÁP Színház kiáltványát:

„…A rossz színház ritka kincs, egyre ritkább. Megismételhetetlen. Meg kell becsülnünk ezt a kincset. Ápolnunk, TÁPlálnunk kell a rossz színház ősi hagyományát, meg kell őriznünk a következő generációk számára. Célunk, hogy a lehető legtöbb rossz, amatőr, dilettáns, gagyi, penetránsan kellemetlen színházi előadást hozzunk létre. (…) Mi nem katarzisra törekszünk. Éppen ellenkezőleg. Nem megtisztuláshoz, megvilágosodáshoz, megnemesedéshez, hanem további lelki, erkölcsi, intellektuális piszkolódáshoz kívánjuk segíteni közönségünket. Nincs olyan nézőre szükségünk, akire felemelő hatással lehetünk. Ne látogassa előadásainkat az, aki a színháztól szórakozást, vagy tanulságokat vár. (…) A jó színház művelőivel ellentétben mi örülünk annak, ha a közönség nem figyel az előadásra, beszélgetnek, telefonálnak, esznek, isznak, ki-be járkálnak, viszályokat intéznek el előadás közben. Valamennyiünknek jól esik, ha a nézők nem nevetnek a poénokon, ha nem érzékenyülnek el szomorú jelenetek alatt, ha nem tapsolnak. Boldoggá tesz bennünket, ha előadásainkról hallgat a média.”
Ez vicc. A színészek kollégiumból kölcsönvett fehér műanyagszékeken ülik körbe a színpadot, várnak, hogy előadják világszámaikat. A konferanszié egy laptop mellől szólítja őket: Ki kezdi? Tök mindegy, és észrevétlenül megkezdődött a „rossz” előadás. Indításként rögtön egy kínos feladat: „mindenki álljon fel és énekeljük el vidáman a Himnuszt!”. Hűha! A közönség zavartan mormolja a szöveget, felidézve az egykori tanévnyitók fílingjét. Mi jöhet még? Világszámok vállalt bakikkal, toposzként visszatérő őzéssel, hümmögéssel, bénázással – márpedig profi előadók ők, csak most mást csinálnak, szándékolt rosszat, de mi ezt is élvezzük, hiszen, ha nem tetszene, kisétálhatnánk a nézőtérről, s talán páran meg is tették, de ez is a műsor része. A pár perces produkciók közt valóban vannak rosszul sikerültek, színvonal alattiak, s számukra a bukás – most már tudjuk – az igazi siker. Ilyenkor a közönség is ideálisan viselkedik, pfújog, fütyül. De olykor rosszul vizsgázik, hisz nem lehet megállni röhögés nélkül, amikor egy mezítelen színész cipószteppet jár valódi térdkaláccsal, vagy amikor a két akrobata-erőművész „hopp!” és „kopp!” és „hipp!” vezényszavakkal lélegzetelállítóan citromzsonglőrködik, vagy gondoljunk a Lélekfakír című egyedülálló produkcióra, amikor a színész saját lelkét marcangolva kövérnek nevezi magát.
Nincs előadás sztár nélkül. A „társulat celebjeként” felkonferált Kamarás Iván megmutatja, hogyan lehet az előadások végét záró tapsvihart hősiesen, meghatódva, meglepetten, értetlenül, hősszerelmesen, és még ki tudja, hányféleképpen hajlongva fogadni. S a képtelen ötletek sora korántsem ért véget. Vörös hajú, fekete ruhás, piros szandálos színésznő lép a mikrofonhoz, s áruba bocsátja a számára feleslegessé vált szerveit: a hajhagymáit, az idegrendsze­rét, a méhét, amely embriót táplálva többet ér, s egy gyors terhességi teszt helyszíni elvégzésével (értsd: „levizeli”) meg is bizonyosodik erről. Peer Krisztián őszintén bevallja, hogy azért jött Szegedre, mert szerelmet szeretne ez este egy lenge testtel.
Aztán egy-két mozielőzetes: Keresztes Tamás egy második világháborús filmet ad elő, amelyben egymaga a rémült katona, a menekülő bajtárs, a repülőgép és a dzsungelharcos. Majd egy sci-fi: szerelem, hazugság, bosszú, lézerkard-harc, két percbe tömörítve.
Az előadás pazar, hisz láthatunk még kézbalettet, fúrógép-etüdöt, férfi acapella-kórust, utcai verekedést, tiltott jointozást, angol nyelvű kakaskodást, megismerhetjük a világ legokosabb emberét és Tibit, a „montipájton”-figurát. És nem kerülhetjük el az újabb közös éneklést. Levezetésül Sickratman nem a Szózattal zárja ezt a százhúsz percet, hanem az István a királyból kezd el énekelni, s persze a közönséget énekeltetni. Valódi kabaré ez. Vagy inkább cirkusz, a teljesség igénye nélkül.
Minden egyes színész magával hozott valamit. Magából. Nekünk. Színház ez, csak valahogy másképp.