Egy orosz, egy olasz, meg egy magyar ül a zsinagóga előtt a padon. Azt mondja az orosz a magyarnak:
Alekszej: ’92-ben vagy ’93-ban voltunk itt először a Derevóval, aztán még többször visszajöttünk, és visszajöttem egyedül is
Adriano: Mi ketten vagy 16 éve ismerjük egymást, Prágában találkoztunk először ’89-ben, amikor Anton meghívott egy előadásukba. Én néhány évvel később hazamentem Olaszországba, de időről időre találkozunk Alekszejjel és összehozunk valamit. Meg dolgozunk másokkal is: én holnapután Torinóban lépek fel az Achéval, Alekszej pedig Prágában a Derevóval. A múlt hónapban egy szólóprodukciót csináltam: de abban sokat beszélek, az csak Olaszországba való.
Alekszej: Hamarosan felújítjuk egy tíz évvel ezelőtti közös előadásunkat: mi ketten meg még egy olasz színész.
Adriano: Nagyon jó kis produkció volt! És elfogott minket a kíváncsiság, hogy megnézzük, mit tudunk vele kezdeni most. Hiszen mégiscsak sokat változhattunk azóta.
Alekszej: Először az van meg, hogy együtt kéne dolgoznunk, találkozunk, és abból alakul ki az előadás.
Adriano: Igazából először tudjuk, hogy miről akarunk előadást csinálni, és amiatt keressük meg egymást. Az alapötletről, az alapgondolatról írogatunk, beszélgetünk, ezzel telik néhány nap, aztán jönnek az improvizációk, próbálgatások, az eszközök.
Alekszej: Sokszor az eszközök vannak meg először.
Adriano: Szeretjük az eszközöket! Szeretünk játékboltba járni. Amikor megláttuk a világító labdákat, rögtön vettünk belőlük, bár még nem tudtuk, mihez kezdünk majd velük. Aztán szépen belekerültek az előadásba.
Alekszej: Most arról akartunk beszélni, hogy mindenki mindig csak rohan. Az iroda csak díszlet ehhez. Arról beszélünk, hogy álljanak meg, figyeljenek a banális dolgokra. Zöld fák, kék ég. Csak figyeljenek. Ne pecázni rohanjanak munka után, hanem maradjanak a tóparton, nézzék a halakat. Egyébként meg hagyják őket a helyükön a vízben!
Adriano: Ezt hirdetjük.
Alekszej: Ellenreklám! Az ember addig hallja a tévéből a kólareklámot, míg végül a boltban azt választja. Mi is hiszünk ebben a módszerben, csak az ellenkezőjéről beszélünk. Söprés kifelé a városból!
Adriano: De nem beszélgetünk ám ilyenekről sokat. Egy előadás elkészítéséhez nem kell sokat beszélni. A beszéd az érzések ellen dolgozik. Próbálgatunk, elfogadjuk, amit a másik csinál vagy kijavítjuk.
Alekszej: Elég rég együtt dolgozunk ahhoz, hogy ne kelljen sokat beszélnünk.
Adriano: Azért veszekszünk is. Vitázunk.
Alekszej: A munkával jár.
Adriano: Különben sem más ez, mint amit bárki józan ésszel gondolna.
Alekszej: Viccesek vagyunk és komolyak. Minden színháznak az a célja, hogy e kettő között egyensúlyozzon. Az egész élet sírás és nevetés. Csak mi persze inkább álomszerűvé, meseszerűvé tesszük ezt. A realitás nem való színpadra.
Adriano: A reális világ meg a valódi idő megmutatására ott van a mozi. A színház az sűrítés. Úgy aránylik a valósághoz, ahogy egy négysoros vers egy nagyregényhez. Idő sincs rá, hogy a valóságos világot megmutassuk: ahhoz huszonnégy órás előadásra volna szükség! Aztán az lehetne a címe: egy nap.
Alekszej: Van is egy angol tévésorozat, ugyanaz a címe, mint a mi előadásunknak. Arról szól, hogy mi történik az ottlévőkkel: bejönnek, elmennek, szerelmesek lesznek, szakítanak, veszekszenek, kibékülnek.
Adriano: Na, ugye. Ez van nálunk is. Csak a tévében ezt nagyon másképp kell megmutatni. Nálunk ennek álomszerűnek kell lennie. Néha rémálomszerűnek.
Alekszej: Meg a kapcsolat nagyon fontos. Hogy a nézők visszadobják a labdát, nyitottak legyenek ránk, és mi is rájuk.
Adriano: A szabadság a fontos. Hogy az egész játék maradjon. Játék a sötétben.
Alekszej: És az egyszerűség?
Adriano: Naná! A világ úgyis bonyolulttá teszi az életet, nem jó, ha az ember még magának is összebonyolítja. Nem könnyű manapság egyszerűnek lenni. Normálisnak. Pedig erre volna szükség: vissza az egyszerűséghez, a valósághoz!