Az éjszakai színház eleve előnyben van. Sötétedés után a nappali és esti közönség elcsendesedik, az előcsarnokban önkéntelenül suttogva beszél, lassabban jár, türelmesebben várakozik. Figyelmesebb lesz vagy csak álmosabb: minkettő a táncosoknak kedvez.
Az éjszaka megszépíti az embert. Nem azért, mert eltakarja, hanem mert megmutatja: szép az, ahogy egy ember kilép a sötétből a fényre. Bekapcsolódik egy reflektor. Először finom árnyékok képződnek azon az íven, ahol a váll találkozik a karral, azután formát kap az arc, de a szemek még mindig árnyékban maradnak. A szembenézés marad a legvégére: világosban azzal kezdődne minden.
Este tíz után előtérbe lépnek a részletek. Nem kell egésszé összeállniuk. Három nő és három férfi testrészekké válik. Csukló, kar, fej, mell. Egy lépés, egy váratlan mozdulat, dobszó, madárcsicsergés. Zöld háttér. És újra sötét.
Alig érnek egymáshoz. De ahogy egy-egy táncos a saját vállát végig tudja simítani!