„Az előadás József Attila verseiből szerveződik színházi egésszé. Előző darabjaink többségében is megjelent a költészet, a vers, mint dramaturgiai egység, mint gondolati szféra, mint különleges színpadi szövegkörnyezet.
Most újra a Költőhöz merészkedünk közel, hogy vele fogalmazzuk meg közösen, együttlélegezve, ami mondanivalónk maradt, az ordító magányról, a kirekesztettségről, vagy éppen a jóra, az igazra való vágyakozásunkról.
Az előadás az általunk kialakított színházi formanyelv megteremtésével áll össze színházi produktummá; gesztus – mozdulat – hang – költészetté.” – áll a társulat 2006. április 11-én a Szkénében bemutatott, Suttogók című előadásának ismertetőjében.
József Attila 100.

József Attila verseit hallhattuk már Gábor Miklós, Major Tamás, Latinovits Zoltán, Hobó előadásában, fejből idézzük a Mama sorait, sőt Karády Katalin is énekelt megzenésített József Attila költeményt. Most az Andaxínház „suttogja” az ismerős sorokat. Ötvenpercnyi szöveg, zene, látvány és mozgás komplexuma. Négy verselő (3+1 felosztásban), egy táncos és két bőgős.
A három férfi suttog. Mássalhangzóik fojtottan koppannak. Az egyik puha tekintettel néz felénk. Keze szorosan a teste mellett. A másik férfi értőn súg-búg. Markáns arcán a fény kemény árnyékot vet. Karjai összefonva. A harmadik férfi dacosan zsebre teszi kezét, tekintete fürkésző, homlokát megemeli. Három különböző kéztartás, három különböző tekintet, egy vers, (majdnem) egy lélegzet. Ők a mozgó/mozgatható figurák a színpadon. Geometriailag leírható pályán közlekednek, mintegy „T” alakban: a két fiatal, szélső férfi a színpad elején oldalirányú mozgást végez, pályájuk kötött, míg az idősebb előadó bejárja a teret, olykor egészen hátra, az áttetsző paraván mögé „bújik”. A színpad középső részén egy vonalban, de egymástól távol helyezkedik el a súlyos télikabátban a szoborszerű negyedik verselő, valamint a két nagybőgős. Leghátul egy megvilágított, ajtónyi paraván, amin nem lehet belépni, csak megkerülni, vagy, funkciójától megfosztva, írni rá, mint egy fehér lapra, e mögül lép ki a táncos, aki nagy ívű mozdulataival bejárja a teret. Ő az előadás szabad, kötetlenül mozgó figurája.
A Suttogók nem homogén hangon elszavalt versek füzére. A hangoknak ugyanis különös szerep jut. A három sötét öltönyös tenorja egységes – bár olykor a második sorban ülve sem hallottam szavaikat –, a téli kabátos öblös baritonja felébreszti az elaléltakat, a nagybőgők mélységei szomorúan sírnak, s a táncos némasága, halk mozdulatai különböző szólamokat alkotnak. A versek unisonoban, kánonban vagy szólóban hangzanak. Egyenrangúak a szavak, a mozdulatok és a muzsika.
Az előadás hangulata édesbús. Olyan érzés fog el, mintha nagy levegővétellel a víz alá buknék, a szemem csukva tartom, csak a fülem „dolgozik”. Mikor felerősödnek József Attila kései korszakának önmarcangoló hangvételű versei, ismét nagy levegő, s ötven perc múlva mászom ki a vízből, vagyis a pavilonból. S most fújtam ki.
József Attila 100.