Desziszlava Spatova, a rendezőnő nem szeret nyilatkozni, eddig még sosem az jelent meg a vele készült beszélgetésekből, amit ő mondatt, vagy mondani szeretett volna. Sznezsina Petrovát, állandó színésznőjét küldi maga helyett. Aztán megjön Ivo Dimcsev, de Sznezsinának el kell mennie: a rendező hallgat, két színész beszél.

A NŐ
A társulat ugyanaz, de a tavalyelőtti Cselédek-előadásból csak ketten vagyunk itt. Általában Deszi meg én találunk ki és szervezünk meg mindent, a többiek vendégek. Ivót egy régebbi közös munkánkból ismerem, és nagyon szerettem volna újra vele dolgozni, így aztán megkérdeztük, vállalja-e a munkát. Több mint három hónapig próbáltunk hármasban, azután vontuk be a gyerekeket is, meg a zeneszerzőt, a fénytervezőt…
Ivo művészként nagyon erős, szinte extrém. Ha együtt vagyunk a színpadon, az mindig küzdelem. Deszi nagyon bízott ebben a szembenállásban, azt remélte, hogy ezek a szembefordurló energiák segítik majd az előadásunkat. Teljesen különbözőek vagyunk, ettől volt olyan érdekes a közös munka.
A hosszú próbaidőszak során nagyon sokféleképpen közelítettük meg a darabot, szinte négy különböző előadást hoztunk létre, csak mindig eldobtuk, amit csináltunk. Kipróbáltuk kabaréként, aztán párhuzamos monodrámákként is, míg végül rájöttünk, hogy nincs szükségünk semmire azokból, amiket már megtaláltunk. Rájöttünk, hogy a minimum a legjobb, és csak két széket meg magunkat hagytuk a színpadon.
 Először angolul olvastuk a szöveget, és azonnal a miénknek éreztük, szerettünk volna dolgozni vele. Lefordíttattuk, azóta már meg is jelent. Nagyon komoly, nagyon őszinte és nagyon egyszerű szöveg, az egyszerűsége teszi költőivé. Nincsenek benne szereplők, nincs története, ezért a rendező szabadon kezelheti, rá van bízva, hány figurát hoz be a színpadra, lesz-e doktor, beteg, szerető… Nálunk semmi ilyesmi nincs, olyan absztraktul játsszuk, amilyen a szöveg maga. Igen sokféleképpen érelmezhető, amit csinálunk: az sem biztos, hogy két ember vagyunk-e, vagy egy tudat két fele – majd a néző eldönti.

A FÉRFI
Ez az első alkalom, hogy ennyit beszélek színpadon. Nem szeretem a hagyományos színházat, nem szeretem, ha egy előadást ennyi beszéd terhel. De ez a szöveg más: egyáltalán nem egyszerű, inkább nagyon bonyolult, nagyon expresszív és nagyon szimbolikus. Legfőképpen pedig nagyon zenei. Igyekeztem úgy megközelíteni, mintha zenész vagy énekes lennék.
Először azt gondoltam, könnyű dolgom lesz. A darab érzéki és érzelmes, olvasás közben magával ragadja az embert. A próbák során aztán elbizonytalanodtam: ez nagyon zsúfolt szöveg; ha az ember távol tartja magát tőle, akkor unalmassá válik, ha belemegy, mindent kibontana, ami benne van, az túl sok… nagyon nehéz elérni a tudatosságnak épp azt a fokát, amikor a kettő között maradok. Néha sikerül, néha csak küszködöm a szavakkal, de annak is megvan a maga szépsége. A szöveg expresszivitását követni, és mint előadó reagálni, nyitottnak lenni rá: ez mindig újra komoly feladat.
Nem tudom, fogunk-e a közeljövőben együtt dolgozni a lányokkal. Ez most elég volt. Jó soká tartott.
Szeretem a női rendezőket. Bulgáriában korábban egyetlen női rendezővel dolgoztam, az is elég régen történt, de tőle tanultam talán a legtöbbet. A női rendezők több szabadságot hagynak, a férfiak mindenképpen rendezni akarnak. Deszi is sok szabadságot hagy nekünk, a szabadságunkat használja. Nem vagyok benne biztos, hogy ha én rendeznék, képes lennék ugyanerre.