Alexis Moati és Jérôme Beufilms, a Vol Plané színház két színésze arról beszél, hogy van valami nagyon kielégítő a modern világban.

– Mit jelent az, hogy Vol Plané?
– Motor nélkül repülni. És azt is, hogy összeesni. De most már egy marseille-i színházat is jelent. Ez a harmadik kétszemélyes produkciónk, közben ezzel párhuzamosan egy másik úton is halad a színházunk: Molnár Ferencet és Fassbindert játszunk.
– A kétszemélyesekről meséljetek!
– Az előző duettünknek az volt a címe, hogy Funny Silence, azt A per egy kis részlete ihlette, és bár szöveget alig használtunk az előadásban, azért a kafkai univerzumot idéztük meg vele. A mostani produkciónk különbözik tőle, de sok mindenben rokona is. A figurák tulajdonképpen ugyanazok.
– És miben más?
– Ennek az előadásnak a világát a díszlet határozza meg. Egy zárt szoba: van benne fridzsider, ágy, vécé, tükör. Az is lehet, hogy a bomba utáni időkben járunk, és ez a szoba maradt meg egyedül az egész Földön. Mint Beckettnél.
Hangokat hallani néha a szomszédból, de az sosem derül ki, hogy tényleg vannak-e szomszédok, vagy a szereplők hallucinálnak. Lehet, hogy nincs kiút.
Van egy ajtó, ami kifelé nyílik, és az egyik figura egyszer ki is megy rajta. Csak azután nagyon hamar visszajön. Talán azért, mert ez a szoba egy doboz, ami egy nagyobb dobozban van: a színházban.
Mindezt a börleszk felől nézzük, az a kiindulópontunk. Nevettetni szeretnénk. Ezért olyan fontos a díszlet. Ahogy Buster Keaton vagy Chaplin [ejtsd: Saplin] filmjeiben, a gegek nálunk is a díszletből, a tárgyakból következnek.
– Hogyan kezdtetek neki?
– Megnéztünk jó pár filmet: Stan és Pant, Chaplint, Jaques Tatit, azután nagyon sokat rögtönöztünk. Ezt lefilmeztünk és később a rendezőnkkel, Stratisszal együtt visszanéztük a felvételeket: így választottuk ki, mi tetszik, mi nem. A megtartott etüdöket helyeztük aztán el egy struktúrában, és így azonnal kiderült, mi hiányzik még: hova kell jeleneteket kitalálnunk, hol kell hiányokat kitöltenünk, szabadon lógó szálakat elkötnünk. Néha hagytuk a rögtönzést, asztalhoz ültünk és előre megírtunk jeleneteket. A szöveg nagyon kevés, a lényeg mindenképpen a mozgásban van, és abban, ahogy a kortárs táncot – mint eszközt – használjuk.
– Különös, hogy börleszkfilmekkel kezditek, és Beckettnél vagy megint Kafkánál lukadtok ki.
– Egy börleszkfilm főszereplője általában magányosan áll szemben a nagy és idegen világgal. Megpróbál alkalmazkodni hozzá, de hiába. Kafkánál is sok komikus szituáció van, biztos ismered az anekdotát, hogy amikor először felolvasta a barátainak A pert, végigröhögték. Az Átváltozás is őrület.
Egy börleszkfilm bohóca szerintem kicsit sérült, hátrányos helyzetű. Ami számunkra egyszerű és természetes, az számára kínlódás. Leülni, felállni, kinyitni az ajtót: semmi sem megy könnyen, az élet legegyszerűbb dolgaiért is meg kell küzdenie.
És nem adja fel. Százszor is nekifut, persze mindig hiába.
– A cirkuszi bohóc is ilyen.
– Nem, az egészen más. Nem csak azért, mert nincs piros orrunk. Nálunk a jelenetek történetté állnak össze, az egész előadásnak iránya van. Egy cirkuszi produkció öt percig tart, ott a bohóc csak a virtuozitását bizonyítja.
A Liliom és a Petra von Kant keserű könnyei persze egészen másmilyen előadások. Azok is kísérletezőek, de azért sok szempontból sokkal hagyományosabbak. Mégis ugyanebbe az irányba mutatnak, legfeljebb az eszközeik mások. A világba vetett emberről szólnak. A világot már alig lehet megérteni, mégis van, aki megpróbálja. Sem Liliom, sem a bohócaink nem szabadok: a világ formálja őket a maga erőszakos módján, csak ők ezt nem tudják magukról. Érted?