Urbán András mondja
Kezdetek. Először író akartam lenni. Végiggondoltam a művészi hivatást, az álmaimat, és az írást választottam. Amikor már nem akartam rockzenész lenni, írni kezdtem. Naiv váltások ezek, de az írás hamar átalakult a konkrét térben való munka, mozgás és alkotás vágyává.  (…)
A színész. Bírja ki nagyobb hisztériák nélkül. Nekem fontos, hogy föl tudjak a munkában szabadulni, hogy ne kelljen megfelelnem senkinek, hogy ne kelljen pánikhelyzetben dolgoznom. Fontos, hogy tudjam: rendben mennek a dolgok. Hogy senki se féljen, mennyi idő telt már el, mennyi van még, és hogyan is állunk? Persze át is eshetünk a ló másik oldalára! Nekem szükségem van a feltétlen odaadásra. Mondjam durvábban? Engedelmességre. De fordítani is kész vagyok. Engedelmeskedni annak az iránynak, amely felé a színész elindult. (…)
Ristić, Szabadka. Másodévtől rendesen dolgoztam Szabadkán. Ristić-tyel is jó volt egy darabig. Fölnéztem rá. Művészi otthont tudott nyújtani rengeteg embernek. A tanárunknak is tekinthettük. Amit jó ötletnek tartott, azért tudott harcolni is, vagy lehetővé tudta tenni a létezésüket. Nem volt zárt ember. Sokat jelentett, ám ő is az idősebb generációhoz tartozott, és nem tudom, mi mit jelentettünk neki. Ristić tudott a mi irányunkba gondolkodni, legfeljebb most megkérdezem magamtól: vajon jó volt-e? (…)
Tíz év. Divatos azt hangoztatni otthon, divatos és tényszerű is egyszerre, hogy tíz év elveszett az életünkből. Elvette a rezsim és a háború. Nem mondom, hogy többet szenvedtem a többieknél. De elmondtam már a mesémet. Az én külön mesémet, hogy minden viszonyom megszűnt, amiken keresztül addig léteztem. Amelyeken keresztül egyedül létezni tudok. Én nem léteztem. Nem lélegeztem. Lemerültem, és kész. Éreztem ugyan valami izgalmat, vibrálást. Mégis klausztrofóbia volt. Azt hiszem.

Szeged, 2003. augusztus;
Forrás: www.szinhaz.hu